Kilenc év nem sok idő, főként kétezer év távlatából nézve. Kilenc évvel azelőtt ugyanis Titus „történelmi tettet” hajtott végre: apjának, az időközben császárrá választott Vespasianusnak parancsára elfoglalta és lerombolta Jeruzsálemet, s elpusztította a zsidó vallás legszentebb helyét: a Templomot. Az ostromnál szemtanúként jelen lévő, majd arról a rómaiak szája íze szerint tudósító Flavius Josephus azt írta, hogy a városban ekkor több mint egymillió ember tartózkodott, mivel a zarándokünnepre a diaszpórából is sokan jöttek fel Jeruzsálembe. A korabeli hadijog szerint a fegyveresen ellenálló férfiakat lemészárolták, vagy elrettentésül keresztre feszítették, esetleg kényszermunkásként halálra dolgoztatták, a nőket és gyermekeket pedig eladták rabszolgának. A zsidóság már a háború alatt is iszonyatos vérveszteséget szenvedett, és erre jöttek a megtorlások. Flavius Josephus tudósítása szerint a környező szíriai városok amfiteátrumaiban fő látványosságul szolgáltak a kiéheztetett vadállatok elé vetett zsidó hadifoglyok; a régészet pedig azt tanúsítja, hogy például Szeleukeiában a város hatalmas, sziklába vágott csatornarendszerét vágatták ki zsidó rabszolgákkal. Zsidók százezreit adták el rabszolgának a birodalom különböző részeire, ahol nem is emberi sors várt rájuk: egy talmudi történet szerint ezrével vitték hajókon a hajadonokat és a serdületlen fiúkat római bordélyházakba szexrabszolgáknak.
A zsidó rabszolgák egyik legfontosabb felvevőpiaca maga Itália lehetett. A félsziget fő kikötője Puteoli volt, ahol a Vezúv kitörése előtt is nagy számban éltek zsidók. (Pál is itt szállt partra Itáliába érkezésekor, és rögtön „testvérekre”, vagyis keresztényekre talált.) Innen aztán egy részük nyilván a campaniai villákba vagy a környékbeli városokba (Pompeii, Herculaneum, Stabiae, Baiae stb.) került, a rómaiak szokásai szerint vagy városi cselédnek (familia urbana), vagy földműve-lőnek (familia rustica). Az előbbieknek persze összehasonlíthatatlanul jobb dolguk volt, mint a földeken robotoló társaiknak, de csak akkor, ha emberséges gazdára találtak. A pompeii zsidóságról már egy korábbi cikkünkben írtunk (Pompeji utolsó órái. Hetek, 2004. február 6.), ezért most figyelmünket a villákban élő rabszolgákra irányítjuk.
A Vezúv környékén becslések szerint körülbelül százharminc villagazdaság lehetett 79 előtt, amelyeknek jó része a római arisztokrácia birtokában volt. Ezekben nagyrészt szőlő- és zöldségtermesztés folyt, hiszen a Vezúv környéki borok nemcsak ma, hanem már az ókorban is nagy hírnévnek örvendtek. Akadtak azonban olyan villák is, melyeknek egyetlen céljuk az volt, hogy tulajdonosaik fényűző és pompakedvelő életmódját (otium) mindenben kielégítsék. Ilyen volt az 1964-től húsz éven át Alfonso De Franciscis olasz régész által feltárt oplontisi villa, amely a maga „szerény” tizenegyezer négyzetméteres alapterületével messze felülhaladta a környékbeli villák (például a herculaneumi Villa dei Papiri, vagy a Villa Boscoreale) méreteit. És micsoda villaépület volt ez! A belső kerteket hatalmas oszlopcsarnokok veszik körül; a tágas fogadóteremben akár százan is kényelmesen elférhettek; a falak padlótól plafonig freskókkal vannak díszítve a legmodernebb irányzatoknak megfelelően; s a „palota” déli részéhez egy hatvan méter hosszú (!) úszómedence is tartozik; s akkor még nem is szóltunk az épületet körülvevő csodálatos kertekről vagy a termeket, folyosókat és díszkutakat díszítő szobrokról, amelyek mind elsőrangú műalkotások voltak. Nem csoda, ha De Franciscisnek az jutott eszébe: ennyi pompa és ilyen gazdagság csakis a császári család valamely tagjának juthatott osztályrészéül.
A gyanú Nero második feleségére, Poppeára terelődött, miután az arisztokrata Poppaeus nemzetséghez (gens Poppaea) tartozó személyek nevei kerültek elő itt talált amforatöredékekről. Egy női szoborfejet is megpróbáltak vele azonosítani, de ezt nem minden szakértő tartotta meggyőzőnek. Poppea Sabina korának híres szépsége volt. Tizennyolc évesen feleségül ment Salvius Othóhoz, aki mindjárt a római társadalom legfelsőbb körébe: a császári udvarba repítette. A minden hájjal megkent Otho volt ugyanis a kicsapongásairól és zeneőrületéről hírhedt Nero „udvarmestere”, aki a fantasztikus összegeket felemésztő lakomákat rendezte. Egy-egy udvari lakoma egy szenátor teljes évi jövedelmét is meghaladta, s rendkívüli szofisztikáltságát jól mutatja Petronius Trimalchio lakomája című szatírája (amely legtöbbek szerint Nero udvarának karikatúrája). A lakomázókat a szétnyíló kazettás mennyezetről lehulló rózsaszirmokkal és drága parfümökkel árasztották el; a legdrágább és igen ritka állatok húsát szolgálták fel: például töltött pávát (a páva státuszszimbólumnak számított az ókori Rómában); az ételekben egyfajta tombolanyereményként aranyékszereket rejtettek el; a legnagyobb nyári hőségben az Alpokból gyorsfutárral havat hozattak, hogy a vendégek abban moshassák meg kezüket… és így tovább. Othónak azonban nem volt szerencséje: világszép felesége megtetszett az őrült Nerónak, akinek „természetesen” átengedte az asszonyt. Nero ezután a legtávolabbi tartományba: Lusitaniába (a mai Portugália) nevezte ki helytartóul Othót, csak hogy a volt férj ne legyen láb alatt az udvarban.
Poppeát a több mint fél évszázaddal később élt történetíró, Tacitus úgy jellemzi, mint akiben „minden volt, csak tisztesség nem”. De vannak ennek ellentmondani látszó adataink is. Joszéf ben Mattitja (a későbbi Flavius Josephus), az előkelő papi családból származó jeruzsálemi fiatalember, többedmagával egy küldöttség élén 62-ben érkezett meg Itáliába. A legáció célja az volt, hogy a Felix júdeai helytartó által — nem tudni, milyen okból — letartóztatott és a császárhoz kihallgatásra Rómába küldött zsidó papokat kiszabadítsa. Ehhez azonban befolyásos pártfogókat kellett találniuk. Puteoliban — az előbb említett fontos kikötővárosban, ahol rengeteg keleti sürgött-forgott — rá is akadtak a megfelelő emberre: egy Alitürosz (vagy Halitürosz) nevű zsidó származású színészre, aki bejáratos volt Nero udvarába. Már ez az egy tény is jól jellemzi a korabeli állapotokat: egy nemzet hivatalos küldöttségének a rómaiak által igencsak lenézett mesterséget űző pantomimszínész barátságát kellett megnyernie ahhoz, hogy célját elérje. Alitürosz azonban nem Nerónak, hanem Poppeának mutatta be Josephust és társait. Ezen a ponton a zsidó történetíró egy figyelemreméltó megjegyzést tesz: a császár feleségét „istenfélőnek” nevezi, ami tudvalevőleg a zsidó vallással szimpatizáló és azt „kívülről” aktívan támogató réteget jelentette a pogány társadalomban. Poppea ki is tett magáért: elérte a zsidó foglyok kiszabadítását.
A találkozó a júdeai papok és a császárné között Josephus szerint Rómában zajlott le, bár éppenséggel a Puteolitól nem messze fekvő villák valamelyikében is megtörténhetett volna. Az az elmélet, amely a mai Torre Annunziatában talált fényűző épületet Poppea villájának tartja, óvatos elfogadásra talált a kutatók körében. Az olasz kutató a hatalmas villa falain található ókori bevéséseket, firkákat is megpróbálta elméletének alátámasztására használni. Az egyik legérdekesebb, görög nyelvű graffitin ez olvasható: „Emlékezzetek meg Berülloszról!” De Franciscis tetszetős elmélete szerint ez a Berüllosz nem más, mint Nero tanítója (paidagógosz), aki később a császári kancellária „külügyi részlegének vezetője” lett, vagyis a görög nyelvű diplomáciai levelezést intézte (ab epistulis Graecis). Természetesen a Berüllosz név önmagában is jelzi, hogy a tanítóból befolyásos döntéshozóvá vagy legalábbis tanácsossá vált személy eredetileg görög származású rabszolga volt, akit a császár felszabadított. (A felszabadított rabszolgák Nero elődjének, Claudiusnak korában kezdtek a legmagasabb posztokra emelkedni.) Josephus szerint ez a Berüllosz adta azt a gonosz tanácsot Nerónak, hogy Iudaea provincia közigazgatási fővárosában, Caesareában csak a szíreknek és görögöknek adja meg a polgárjogot, a zsidókat pedig fossza meg attól. Josephus teljes joggal jegyzi meg, hogy ez vezetett el a caesareai felkelés kirobbanásához, amelynek szikrája meggyújtotta a nagy zsidó háború (Kr. u. 66–73) gyújtózsinórját.
Feltehető, hogy ha az oplontisi villa valóban Poppeáé volt, és Poppea szimpatizált a zsidó vallással, akkor zsidók is lehettek környezetében. Persze akkor is lehetséges, hogy a 79-ben, a Vezúv kitörésekor elpusztult villában zsidók laktak, ha azokat később, 70 után hurcolták oda rabszolgaként. Mindenesetre De Franciscis semmilyen kapcsolatot nem talált a villa és a zsidóság között. 2009 júliusában e sorok írója barátaival együtt turistaként járt Oplontisban, ahol meglepetve láttuk, hogy az úszómedencét határoló fedett csarnok északi falán egy hosszabb, héber nyelvű graffiti van a falra karcolva. A szöveg elhelyezkedése arra vall, hogy a csarnokban egy padon üldögélő személy körülbelül fejmagasságban írogatott a falra — ami, mint láttuk, egyáltalán nem számított kivételes esetnek még ebben a gyönyörű villában sem. Mivel az írást, amely leginkább afféle „macskakaparásként” hat — ezért is lehetséges, hogy a korábbi kutatók nem vették észre —, még nem sikerült teljes egészében megfejteni, ezért csak annyit tudunk róla mondani, hogy az megfelel az egykorú héber/arámi graffitik előzetesen várható tartalmának: nevek (pl. Júda, Jákób), közismert áldáskívánó szavak (pl. salom) és vallási kifejezések (pl. saddáj) szerepelnek benne. Reméljük, hogy a kétezer éves felirat megfejtése közelebb visz bennünket az oplontisi villa, és talán Poppea rejtélyének megoldásához is. (A szerző történész)
2009. 07. 31. (XIII/31)
