Lehetséges egy rendkívüli „emberfaj” kifejlesztése?
– Már sok éve foglalkozok a cyborgok – olyan emberek, akik testükben mechanikus vagy elektronikus eszközökkel élnek – kapcsán felvetett jogi és etikai kérdésekkel. Számomra nyilvánvaló, hogy a technika új értelmet ad az emberiség fogalmának. Azzal szemben viszont, hogy ez az „új embertípus” valóban olyan jó lesz-e, mint amit a kutatók várnak, még elég szkeptikus vagyok. Az emberek manapság egyre kevésbé képesek az orvosi, technikai ki-egészítőktől mentes önálló életre. Bár legtöbbünk számára még mindig meseszerűen hangzik egy robotok által irányított világ, oda már eljutottunk, hogy egyes művégtagokkal és egyéb, testbe ültetett műszerekkel élő emberek fizikai előnyben vannak a „szimplán” természetes adottságokkal rendelkező társaikhoz képest. Oscar Pistoriussal, a 23 éves, láb nélküli, dél-afrikai válogatott futóbajnokkal kapcsolatban például már az a kérdés merül fel, hogy még mindig a mozgássérültek paralimpiáján van-e a helye, vagy inkább egy olyan új kategóriában, amit az egészségesekhez képest is „továbbfejlesztett” versenyzőknek állítanának fel. Az izomsorvadással született, ezért egyéves korában térd alatt amputált, most 400 méteres sprinter teljesen elmosta a normális és a mozgássérült futók közötti különbségeket. Pistorius van olyan gyors, mint a pekingi olimpián aranyérmet nyert női bajnok, és művégtagjait évről évre továbbfejlesztik! Ezek az eredmények súlyos kérdéseket vetnek fel: Meg fog-e változni az egész sport világa, amikor általánossá válik, hogy a művégtagokkal élő atléták gyorsabban futnak, és magasabbra ugranak, mint a legtehetségesebb természetes végtagokkal rendelkező versenyzők? Hogyan kell egyáltalán egy sportolónak kinéznie? Hol legyenek a határok a technikai előnyök használata és a tisztességtelen verseny között? Mi lenne, ha az atléták olyan radikális döntésre is elszánnák magukat, hogy természetes végtagjaikat mesterségesre cserélik, ha egy jobb testrészt kapnak utána? Ez akkor is öncsonkításnak számítana? Hiszek abban, hogy a technikát fel tudjuk használni olyan pozitív célokra, amivel fizikailag jobb emberek leszünk, de a test továbbfejlesztése még nem jelenti azt, hogy az emberek morális téren is jobbá válnának, mint ahogy azt a transzhumanista irányzat állítja. Nekem úgy tűnik, hogy azok a tudósok, akik csak mechanikusan akarják az emberiséget továbbfejleszteni, a technikát arra használják fel, hogy szekularizálják az „örök élet” fogalmát. Tehát ahelyett, hogy erkölcsösen kelljen élnünk, és ezáltal mentsük át ezt a földi testet egy mennyei életbe, vagy bármilyen vallás szerinti túlvilági létbe, a transzhumanistáknak ugyanilyen hitük van a technikában.
Ha már az örök életnél tartunk, mesélne egy kicsit az Amerikában egyre elterjedtebb, cyronicsnak nevezett eljárásról, melynek következtében már több ezer, a halála után lehűtött páciens teste vár újjáélesztésre?
– Ezt a kísérleti stádiumban lévő, halhatatlanságot feszegető eljárást már 1967 óta gyakorolják. A jelenleg legnagyobb cryonics cég, az arizonai Alcor, már Európában is megnyitotta a haláluk után folyékony nitrogénben vagy héliumban tartályban –195 fokra lehűtött ügyfeleket tároló lerakatát. Az 50 ezer és 120 ezer dollár közötti tagsági díjat befizető, és a jövőbeli újjáélesztésben bízó páciensek számára azonban a cég egyelőre még nem adott nagyobb garanciát lehűtött kutyákon végzett kísérleteknél, akiket már sikeresen hoztak vissza az életbe úgy, hogy utána kutya bajuk sem volt. De azoknak sem kell aggódniuk, akiknek az örök élettel kapcsolatos kiadásokra a gazdasági válság idején esetleg nincs ekkora kapacitása. Van valamivel olcsóbb megoldás, mégpedig ha valaki csak a fejét kéri konzerválni. Mivel kémiai vegyszerekkel megelőzik az agy súlyos károsodását, és a fej DNS-mintájából akár egy egész testet is létrehozhatnak – vagy kívánság szerint akár jobb testhez illeszthetnek –, sokan nem is kérik betegségektől szétroncsolt, túlsúlyos vagy egyszerűen csak számukra nem tetsző testük megőrzését, hanem megelégszenek azzal, hogy „ne veszítsék el a fejüket”. Bár embert egyelőre nem támasztottak fel, de az eljárásban rejlő lehetőségeket mégsem cáfolta meg még senki. Sőt mi több, úgy tudom, hogy az orvostudományhoz legjobban értő, korunk legelismertebb feltalálói, biológusai és kutatói közül többen a borsos összegek lefizetését sem sajnálva, már feliratkoztak az Alcor által vezetett „élet könyvébe”.
Sok kritika és negatív visszajelzés éri a műszívbeültetéseket is. A nyolcvanas évektől kezdve egyre több rémtörténet látott napvilágot, illetve jó néhány kártérítési per indult a komplikációk okozta szörnyhalált halt műszíves betegek ügyében. Önnek mi a véleménye az életet így meghosszabbító fejlesztésről?
– Teljes műszívet csak az olyan, már végső stádiumban lévő szívbetegek kapnak, akiknek nem jut donorszív, vagy nincsenek olyan kondícióban, hogy a szívátültetést túléljék. Az Egyesült Államokban évente mintegy 700 ezer ember hal meg szívelégtelenség okozta betegségekben, ami hétszerese a mellrák következtében elhunytaknak. Csak Amerikában 100 ezer beteget lehetne megmenteni műszívbeültetéssel, ha az eszköz már elég biztonságos, hatékony és megbízható lenne. A ’80-as évek legelső műszíves betegei még állandóan ágyhoz és egy hűtőszekrény méretű energiaforráshoz voltak kötve. Legtöbbjüknél egy rövid javulási stádium után fokozatosan minden szerv feladta a működést, hosszabb haláltusát okozva ezzel a betegnek, mint amilyenre a beavatkozás nélkül lett volna ítélve. Azóta viszont óriási fejlődésen ment keresztül ez a kutatási terület is. A 2007-ben 68 évesen elhunyt Peter Houghtonnak 7 évvel hosszabbította meg a legújabb típusú műszív az életét. A halálát végül több létfontosságú szerv leállása okozta, de addig nem lehetett halottnak nyilvánítani, míg orvosai le nem kapcsolták a műszívelemekről.
A műszív beültetése után 2 hónappal Houghton már hosszabb sétákra ment, majd hegymászó szenvedélyének is hódolhatott az Alpokban, a vállán állandóan egy kis fekete hordozható elemtáskával, ami a fején keresztül kivezetett kábelt kötötte össze a műszívvel. Egyszer bajba is kerülhetett volna, amikor bevásárlás közben egy tolvaj kitépte kezéből a számára életforrást jelentő táskát, de a kihúzódott elem hatására egy vészjelző azonnal megszólalt, ami pedig úgy megijesztette a támadót, hogy eleresztette a zsákmányát. Houghtonnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy visszahelyezze az elemeket a helyükre. Eleinte úgy nyilatkozott, hogy nagyon örül a gyors felépülésnek, és annak a lehetőségnek, hogy ezután elméletileg előreláthatatlanul hosszan élhet. Utolsó éveiben készült interjúiban azonban már arról számolt be, hogy azt tapasztalta, az érzések fokozatosan kivesztek belőle. Mint mondta, érzelmileg bizonyos szinten mindenkitől eltávolodott, akik addig közel álltak hozzá, és empátiát sem érzett többé. Míg korábban az unokái jelentették számára a legtöbbet, a műtét óta már csak kötelességből mosolygott vissza rájuk. Nem motiválták már olyan dolgok, mint a pénz vagy egyéb sikerlehetőségek. Az pedig, hogy nem érezte többé a saját szívverését és pulzusát, egy állandó ürességérzést keltett benne, mintha ő lenne a Bádogember az Óz, a csodák csodájában. Már azon gondolkodott, hogy megérte-e egyáltalán ilyen áron meghosszabbítani az életét.
Az előadásán beszélt a 2004 óta piacra dobott, emberekbe ültethető mikrochipekről is. Pontosan mire használják a „VeriChip”-et?
– A felkar izomrétegébe vagy homlokba egyetlen injekcióval beültethető, rizsszem méretű chipet eredetileg eltűnt gyermekek, háziállatok felkutatására vagy bűnözők nyomon követésére szánták. Tömeges elterjesztésében azonban csak akkor jött áttörés, amikor az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) megadta az engedélyt a VeriChipet kifejlesztő cégnek egy olyan 16 jegyű vonalkódot tartalmazó, rádióhullámokat felismerő chip gyártására, mely vészhelyzet esetén segít az orvosoknak az öntudatlan állapotban beszállított betegek azonosításában. Tartalmazza az ember személyes adatait, tartózkodási helyét, orvosi adatait. Ha a kommunikálni képtelen, chippel ellátott beteget egy olyan kórházba viszik, ahol már használják a chip leolvasásához szükséges szkennert, a betegről azonnal megtudják személyazonosságát, korábbi kezeléseit, krónikus betegségeit vagy azt, hogy milyen orvosságokat szedett, van-e pacemakere stb. Ezt a találmányt most próbálják olyan módon továbbfejleszteni, hogy nagyobb memóriával a beültetett chipet folyamatosan új adatokkal lehessen bővíteni, újraírható legyen. Az első hallásra hasznosnak is tűnő eszközben a legnagyobb rizikó az, hogy elméletileg bárki leolvashatja az öntudatlan állapotba került személy adatait, és az így kapott információkkal könnyű visszaélni. Sokan félnek attól is, hogy az eszközt a kormányok akár emberek követésére fogják felhasználni.
Hallhattunk olyan mikroimplantátumokról is, amelyek segítségével egy egész testében lebénult személy is újra képes lehet a hétköznapi tevékenységek ellátására.
– Szintén a 21. század nagy találmányai közé sorolható a Cyberkinetics által kifejlesztett, ún. agykapu is. A koponyacsont alá beültetett chip közvetíti a beteg személy gondolatait a külvilágban elhelyezett robotikus végtagprotézisekhez. Ezáltal még az agyérproblémák miatt lebénult betegek is képesek lehetnek arra, hogy az ágyuktól néhány méterre elhelyezett asztalon álló művégtaggal bekapcsolják a televíziót, vagy kezeljék a számítógépet.
Vannak olyan technikai eszközök is használatban, melyek nem az egészséghez kötődnek?
– Természetesen. Az egyik legjobb példa erre az ún. „okos ruházat” részeként, a Steve Mann által kifejlesztett tapasztalatgép, egy szemhez köthető kamera, az EyeTap, amelynek már elkezdődött a tömeggyártása.
A szemhez rögzített, egyszerre videókameraként és lejátszóként is működő eszköz elődjeit a magát „első cyborgként” nevező Mann már több mint 30 éve folyamatosan hordja, mintha az saját testrésze volna. Az EyeTap úgy is felfogható, mint egy látható műmemória. Ezáltal viselője nemcsak fényképekről emlékezhet vissza élete egyes pillanataira, hanem bármikor előhívhat, és újra értelmezhet olyan mozzanatokat, amelyeknek a történés idején nem szentelt különösebb figyelmet. Az élethosszig tartó felvételekkel el lehet kapni egy kisbaba első lépéseit, de azt is megengedi, hogy különösebb odafigyelés nélkül vegyünk részt a hétköznapokban, mert ha később esetleg szükségünk lesz egy korábban már látott személy, utca, épület vagy akármilyen információ felismerésére, akkor egyszerűen csak visszatekerünk önéletrajzi archívumunkban.
Érdekes, hogy ma már a technikai újítások egyre kevésbé kötődnek a kutató cégek laboratóriumaihoz. Egyszerű unatkozó diákok akár a pincéjükben is kifejleszthetik a legújabb szoftvereket, és sokan vállalják, hogy saját testüket használják fel a legújabb készülékek kikísérletezéséhez.
2009. 09. 04. (XIII/36)
