Pénteken, október másodikán este, pontosan napnyugtakor megkezdődik a hetedik, és egyben utolsó, Mózes által elrendelt ünnep, a nyolc napon át tartó szukkót, a „sátrak ünnepe". A zsidóság egy héten át jelképesen lombsátrakban lakik, egyszerre emlékezve a múltra és a megígért jövőre. A múltra, hogy Egyiptomból kivonulva negyven éven át sátrakban vándorolt a sivatagban - és a jövőre, amikor a történelem végén a Messiás királyi uralma alatt békében és biztonságban élhet majd a zsidóság és valamennyi nemzet.
A nem zsidó népek ősi hiedelemvilágából ez a reményteli jövőkép hiányzott, de a kereszténység világ-méretű térhódítása nyomán elterjedt a nemzetek között is, és idővel - főként a nyugati civilizációban - történelemformáló erővé vált. Eközben azonban fokozatosan fel is hígult: először zsidó gyökereitől szakították el durván, majd egyre jobban átértelmezték, olyannyira, hogy végül már csak egy megfoghatatlan, illuzórikus, Istentől, a Bibliától és a Megváltótól függetlenített ködös reménysugár maradt belőle, míg végül Ézsaiás próféta örök szavai a liberális demokratizmus, a marxizmus-leninizmus, a nemzetiszocializmus és a New Age újpogány eszméin is túl az ENSZ New York-i főhadiszállása előtt a szervezet szekularizált politikai mottójaként landoltak: „Fegyvereiket kapákká kovácsolják, és dárdáikat metszőkésekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul." (Ézsaiás 2:4) Jelkép a jelképben, hogy a bibliai reménységet hirdető dombormű az ateista Szovjetunió ajándéka volt a New York Cityben székelő világszervezet számára (képünkön).
A messianisztikus remény felhígítását azonban a történelmi kereszténység kezdte el a 3-4. századtól. Az ókeresztény korral foglalkozó történészek közül senki sem vitatja, hogy Jézus, az apostolok és a legkorábbi egyházatyák még valamennyien hittek a messiási világbirodalom konkrét, valóságos, történelmi eljövetelében. Túl az újszövetségi iratok számtalan ezt alátámasztó tanúságtételén, a későbbi szerzők is sokat írtak erről, Iraeneus például Papiász elveszett könyveire is hivatkozva említi, hogy János apostol sokat beszélt szóban tanítványainak a föld várható termékenységének mértékéről az eljövendő aranykorban. A Jelenések könyve szerint a messiási királyság a földön ezer évig fog tartani, és csak ez után lép majd át a világmindenség a történelmen túli örökkévalóságba; a messianisztikus korszak tehát a történelmi időn belül, ebben a világban valósul meg, és nem valamiféle „másvilágon". Ez az ókeresztény meggyőződés teljes összhangot mutat a rabbinikus állásponttal is, amely szerint a messiási kor nem azonos „az eljövendő világgal", hanem a történelmen belül valósul meg. A Jelenések könyvében szereplő ezer éves időmeghatározásról nevezték el ezt az ős- és ókeresztény reménységet khiliazmusnak (az 'ezer' jelentésű görög 'khiliasz' szóból), illetve millennizmusnak (ugyanennek a latin változatából). A korai keresztények valamennyien millennisták, khiliaszták voltak - ennek ellenére ezek szitokszónak számítanak immár több száz éve a tradicionális teológiában. De hogyan váltak azokká?
2009. 10. 02. (XIII/40)
