A Nándorfehérvárt 1456-ban még sikertelenül ostromló II. Mohamed szultán szerint „a világon egy birodalomnak, egy hitnek és egy uralkodónak kell lennie". Már az ő idején hangoztatták, hogy a török szultán Allah által megerősített uralkodó, aki a muszlimok, illetve a muszlim hitharcosok feje, serege pedig Allah serege. A dúló, fosztogató, gyilkoló török csapatokat „hitharcosoknak" minősítették, az elfoglalt területeket pedig az „iszlám földjének".
Amikor 1529-ben a magyar követ a török által elfoglalt dél-magyarországi területek visszaadásáról tárgyalt, Ibrahim pasa a magyar követ beszámolója szerint azzal utasította el a kérést, hogy azokon a vidékeken „gyökeret vert a török vallás, már sok templomot építettek, ezeket az ő uruk (a szultán) sohasem adná a mi (azaz a magyarok) kezünkbe, mert ő a hit védelmezője és Mekka ura, ahol az ő hitük székhelye és főhatalma található, és ezáltal ő maga a Próféta helytartója és a hit védelmezője".
Az Oszmán Birodalom tehát a szent háború, a dzsihád ideológiai fegyverével folytatta magyarországi hódításait. A dzsihádra történő hivatkozás annál erőteljesebb lett, minél inkább kiderült, hogy a hódítások lendülete megtört, sőt a 17. században már a megszerzett területek elvesztése fenyegetett. Minden talpalatnyi földhöz szívósan ragaszkodtak, mert miképpen a török másodvezír 1527-ben megfogalmazta a magyar követnek: „A mi törvényünk ez: ahol a mi urunk feje megpihen, ahová egyszer a lova bedugja a fejét, az már örökös jogcímen a mi urunkat illeti meg."
2010. 04. 09. (XIV/14)
