Miről is van szó ez esetben? A 2009-es gázai Öntött ólom hadműveletről írott Goldstone-jelentés említi, tehát cáfolja saját címének állításait. A címadás tisztességtelen voltát még fokozza, hogy másfél évvel korábbi eseményeket tálal úgy, mintha tegnap történtek volna.
De mindez már teljesen megszokott. Izraeli katona? – Ja igen, aki gyerekeket meg nőket öl. Ezt ma minden újságírótanonc tudja – és már írja is a címet. Az elektronikus vérvád szabadon terjed, és immár rendszeresen tömeghisztériába torkollik. Az izraeli hadsereg minden megmozdulását vad tiltakozás, nemzetközi felháborodás, bojkottfelhívások, nagykövetek visszahívása követi. Mire a hetekig-hónapokig tartó izraeli vizsgálat végén rendszerint kiderül, hogy semmi sem igaz úgy, ahogy a felháborodók/tiltakozók/bojkottálók azt előadták, a vérvádat már jól rákenték az izraeli katonákra, s akik mindezt terjesztették, mossák kezüket.
Csak a legismertebb példák: 2000 szeptemberében napok alatt ikonná vált a kis „gyermekmártír” Mohammed al-Dura, akinek szívbemarkoló „halálát” százszor és százszor leadták a tévéállomások. Az – úgymond – izraeliek által lelőtt, s apja ölében haldokló gyermek, a tévéállomások szíves közreműködésével napok alatt olyan híres lett, mint Solymosi Eszter évtizedek alatt. Mire kiderült, hogy a felvétel manipulált, és a kis mártír nem halt meg, addigra nézők tízmillióinak égett az agyába az újfajta vérvád.
A 2002 áprilisában a dzsenini menekülttáborban zajlott harcoknak a „dzsenini mészárlás” (helyenként: „népirtás”) nevet adta a fantáziadús tömegmédia. Egyebek közt a helyszínre rángatott Nobel-díjasok szörnyűlködtek a rettentő pusztításon a nézők millióinak szeme láttára. Mire kiderült, hogy összesen 52 (többségében fegyveres) palesztin esett el a harcokban, a rémtörténet már rég eljutott a nézők millióinak tudatába – és tudattalanjába.
Az idén májusban hatalmas vihart kavart gázai segélyflottilla ügye újabb és újabb fordulatokat hoz: a New York Times július 16-ai számában olvasható, hogy a török politikai elit nyakig benne volt az akcióban. Az akciót szervező IHH, ez az iszlám segélyszervezet, valójában a Hamasz törökországi partnere. Nem humanitárius segítségről volt szó tehát, hanem előre kitervelt politikai akcióról, amelynek célja az volt, hogy – a műfelháborodás segítségével – látványosan elvágják Törökország kínossá váló izraeli kapcsolatait. De a békeaktivistákat legyilkoló izraeli katona képe ismét csak eljutott a nézők millióihoz, és nyilván megtette a hatását.
A Goldstone-jelentés szintén alapos, apró részletekre kiterjedő, minuciózus vizsgálat alá veszi az izraeli hadsereg akcióit – amelyeket a civil lakosság sűrűjéből lövöldöző, rakétázó Hamasz ellen folytatott. És kimutatja, hogy az akció során civilek is meghaltak! Valamint sérült a polgári infrastruktúra: gyárak, lakóépületek, mecsetek – ahonnan tudniillik a hamaszosok lövöldöztek. Mindezért elítéli Izraelt, akinek eszerint csak úgy van joga harcolni, ha azzal senkinek semmi kárt nem okoz. Az ilyen háborút azonban még nem találták föl, így tehát a széles körben méltatott jelentés de facto elvitatja Izrael jogát az önvédelemre. Kettős mérce ez a javából: soha egyetlen más hadsereg akciója kapcsán nem folytatnak ilyen aprólékos vizsgálatot, ahol gyakorlatilag minden halálesetet vizsgálat tárgyává tesznek.
Hasonlóképpen értelmezhető a Dubaiban elkövetett izraeli akciót kísérő műfelháborodás. 2010 januárjában az egyik dubai szállodában (feltehetőleg) izraeli ügynökök megölték a Hamasz egyik fő fegyverbeszerzőjét. Mindehhez természetesen nem izraeli, hanem más országok útlevelét használták. (Azért titkos ügynökök.) Az érintett országok külügyminisztériumai óriási hűhót csaptak, diplomaták kiutasításával, illetve visszahívásával kísérve. Eszerint az izraeli titkosszolgálat csak úgy működhet, hogy ennek során semmiféle titkos eszközt nem használ. A végeredmény ugyanaz: Izraelnek de facto nincs joga megvédeni magát.
A buzgó emberjogi harcosok ugyanakkor teljes közönnyel (vagy inkább kárörömmel?) szemlélik, amint a Hamasz és a Hezbollah olyan rakétaarzenált halmoz föl (közvetlenül Izrael határai mentén), amely bármely ország hadseregének komoly potenciált jelentene. A rakétákat nyilván nem dísznek szánják az Izrael elpusztítását fennen hangoztató iszlamista szervezetek, a következő háború bármikor bármilyen ürüggyel kitörhet, s így a soron következő nemzetközi hisztéria is be van programozva. (A szerző újságíró, a Szombat szerkesztője.)
2010. 08. 06. (XIV/31)
