A magyar nemesség a középkor óta képezte nálunk az úgynevezett politikai nemzetet. Előjogai a 13. századig nyúlnak vissza, amikor a vármegyei nemesség, a nobilis regni, 1222-ben kikényszerítette a királyi hatalom korlátozását. Az Aranybulla biztosította a nemesek teljes személyi biztonságát, a birtokukon élő jobbágyok megadóztatását és a felettük való bíráskodás jogát. A nemesekre hárult a vármegyék irányítása és az országgyűléseken az adómegajánlás joga.
1514-ben, Dózsa György parasztfelkelésének leverése után, a magyar nemesség a Tripartitumban nyerte el alkotmányát. A Hármaskönyv abból indult ki, hogy a nemesség, a „politikai nemzet”, a Szent Korona átadásával felruházza a királyt a hatalom gyakorlásának jogával: „Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott, és nincs nemes, csak a királytól nemesített.” A Szent Korona a nemesi közösség és egyben a magyar államiság szimbóluma lett. A Tripartitum ugyanakkor jobbágyellenes határozataival évszázadokra kettészakította a magyarságot, a magyar parasztot több mint háromszáz évre a politikailag jogtalan és birtokszerzésre képtelen, röghöz kötött jobbágy színvonalára taszította le.
A nagy parlag
A magyar királyi trón Mohács után a Habsburgok birtokába került, akik hatalmukat az országon kívülről, Bécsből vagy Prágából gyakorolták. Ez egyrészt tartósan gyengítette a nemesség hatalmi helyzetét, de az is kétségtelen, hogy a nemesség előjogainak védelmében a magyar államiság megőrzéséért, a magyar függetlenségért is harcolt.
Az abszolút királyi hatalom és a „politikai nemzet” közötti ellentét kiéleződése vezetett a Rákóczi-szabadságharchoz (1703–1711), melynek kudarca az uralkodó és a nemzet kibékülését (szatmári béke) és a nemesi kiváltságok konzerválását tette lehetővé.
A 18. században a Habsburg Birodalom gazdasági fejlődése lényegében az osztrák tartományokra szorítkozott, mert Magyarországon ezt a fejlődést a nemesek adómentessége tartósan akadályozta. Az ország Bécs számára olcsó nyersanyagszállító gyarmattá vált. A magyar nemesség az országgyűléseken ismételten tett kísérletet a király és a nemzet közötti egyensúly helyreállítására, de ezek a próbálkozások 1848-ig nem vezettek eredményre.
A magyar nemesek, a 18. század végén 65 ezer család és kereken 330 ezer személy, az „extra Hungariam non est vita” – Magyarországon kívül nincsen élet – értelmében elégedetten élt birtokán, és legfeljebb a megye ügyeivel törődött. Kedvenc olvasmányuk Dugonics András Etelkája volt, mely minden külföldit, elsősorban németet nevetségessé tett. Pálóczi Horváth Ádám pedig a 19. század elején arról ír, hogy a nemesek a honfoglaló magyarok közvetlen utódai, a parasztok viszont nem számíthatók a nemzethez, mert mindig szolgák voltak.
Magyarország a 19. század első felében alig rendelkezett polgársággal. Az a kevés, ami volt (a lakosság 5 százaléka), többségében német volt. A századot meghatározó nemzeti és liberális eszmét nálunk csak a nemesség műveltebb rétege tudta képviselni.
Gróf Széchenyi István volt az első és korában egyetlen magyar főnemes, aki felismerte, hogy az ország reménytelen elmaradottságának a nagybirtokrendszer a fő oka. A jobbágyság intézménye lehetetlenné teszi a célszerű gazdálkodást. Ugyanakkor a kilencmillió jobbágy „minden terhek türelmes viselője, a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója”.
A magyar nemesek nem szívesen hallották, hogy Széchenyi a magyar jelent sivárnak látta, és az országot Nagy Parlagnak nevezte. Őket inkább az Ausztriához való viszony érdekelte. A bécsi udvar elleni magatartás jobban megfelelt nemesi véralkatuknak.
2010. 08. 06. (XIV/31)
