Mario Sepulveda negyvenéves villanyszerelő került ki másodikként a tárnából, amikor hatvankilenc nap után kimentették a föld alatt rekedt chilei bányászokat. Azt mondja, őt és bányásztársait elnyelték a pokol bugyrai, de újjászülettek, és ezért kötelességének érzi, hogy elmondja, min mentek keresztül, és milyen tanulságokat lehet levonni az átéltekből.
Tíz éve lett bányász azért, hogy megélhetést biztosítson a családjának. Árva gyerekként nőtt fel, és úgy kalkulált, hogy bányászként meg tudja adni a gyerekeinek azt, amit ő annak idején nem kapott meg. Három éve dolgozik a San Jose arany- és rézbányában, és csak hétvégén tudott hazautazni a családjához Santiagóba.
A San Jose bánya zegzugos járatokból áll, húsz percbe telik, mire a vájárok leérnek a mélybe. Az augusztus 5-ei műszak átlagos napnak indult. Ebédidőben a bányászok éppen összegyűltek, hogy felvigyék őket a felszínre étkezni. Ez mentette meg az életüket, mivel ha szétszóródva dolgoznak a bányaomlás idején, akkor sokan meghaltak volna.
Mario azt mondja, nem ijedt meg, mert tudta, hogy nincs messze a menedékhely. Először azonban menekülő-útvonalat keresett. Az járt a fejében, hogy nem akar meghalni, amíg a gyerekeit nem taníttatta ki. Miközben kijáratot keresett, rábukkant a sziklaomlásra, és ekkor megértette, hogy nem vezet tovább út. Aztán talált egy szellőzőaknát, benne egy létrát, de ahogy mászott, kövek hullottak az arcába. „Eltaláltak a kövek, emiatt meglazultak a fogaim. Vérzett a szám, de tovább másztam” – idézte fel Mario. Ötven méter után azonban vége lett a létrának. Tovább mászott a falon, de két nagy szikla eltorlaszolta az aknát. Teljesen elkeseredve ereszkedett le, és elmondta a többieknek, hogy mi a helyzet.
Lent a harminchárom bányász azonnal hozzáfogott, hogy megszervezze az életet. Luis Urzua, a brigádvezető vette át az irányítást, aki később, a mentéskor utoljára jött fel. „Munkacsoportokat alakítottunk, így kerestünk menekülési útvonalakat, tisztán tartottuk a menedékhelyet és járőröket indítottunk a tárnában, hogy figyeljük, próbálnak-e menteni bennünket” – mondta Mario.
A bányász azt is elmesélte, hogy demokratikusan hozták a döntéseket. „Minden egyes vájárnak egy voksa volt, és ha tizenhét ember megszavazott valamit, akkor azt megtettük. Igyekeztünk normálisak maradni az adott körülmények között – számolt be Mario. – Ha valaki elcsüggedt, akkor a többiek igyekeztek megvigasztalni. Fontos volt megtartani a hitet” – mondta Mario.
A hit mellett persze az sem ártott, hogy volt némi tonhalkészletük, és óriási olajtartályokban vizet is találtak. „Ebből rögtön láttuk, hogy Isten cselekedett. Volt ugyanis vizünk. Rossz íze volt, de legalább nem volt mérgező, ha szennyezett is volt. Mindennap kortyolhattunk belőle néhányat” – sorolta Mario. Emellett az egyik sziklából föld alól feltörő víz szivárgott. Itt fürödtek. Egyszerre ketten mentek oda, és az egyik locsolta a másikat, amíg az tisztálkodott.
A villanyszerelőből lett vájár azt mondja, feladatának érezte, hogy vidám légkört teremtsen. „Amikor mások elkeseredtek, mondtam egy viccet, mivel amúgy is mókamester vagyok. Néha azonban nehéz volt viccelődni. Azt mondják, a bohóc is sír, hát az én voltam” – mondta Mario, aki egyszer az egyik érzelmi mélypont idején úgy tett, mintha haldokolna, aztán odahívta társait. „Barátaim, mondjátok meg a családtagjaimnak, hogy szeretem őket. Mondjátok meg nekik, hogy a pénzt megtalálják…” – mondta, aztán úgy tett, mintha meghalt volna. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte, amíg már Mario nem bírta tovább, és nevetésben tört ki.
A körülmények azonban embertelenek voltak. A föld állandóan nedves volt a lábuk alatt. A sártól máig vörösesbarna Mario lába. A 33 fokos melegben ráadásul állandóan magas volt a páratartalom, ezért folyton izzadtak. „A levegő olyan szennyezett volt, hogy állandóan égett a szemünk. Mindannyian köhögtünk, mintha egy koszos szaunában lettünk volna, ahol poros a levegő. Kartondobozból volt az ágyunk a földön” – számolt be a bányász. Általában sötétben voltak, mert kímélték a kevés megmaradt elemet. Csak akkor égettek lámpát, amikor dolgoztak, ettek, vagy ha a hangulatukon akartak javítani. „Teljes sötétségben voltunk, a hőség elnyomott bennünket. Mindannyian éreztük, hogy az ördög ott van lent velünk. Folyton imádkoztunk. Egy fekete üregben voltunk élve eltemetve. Könyörögtünk Istenhez, hogy segítsen. Féltünk, hogy éhen halunk, vagy hogy elfogy a víz, és szörnyű végünk lesz a kiszáradás miatt” – mondta Mario.
Állandóan figyelték a zajokat, hátha érkezik valaki a megmentésükre. Lehangoló volt, amikor hallani véltek valamit, de kiderült, hogy érzéki csalódás. A várakozás ideje alatt, amikor kiderült, hogy a bányászok hallgatást fogadtak, a felszínen elterjedt a hír, hogy talán azért, mert homoszexuális kapcsolatok alakultak ki. „Ilyesmi soha nem történt. Túlságosan elfoglalt bennünket a túlélés ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk” – mondta Mario. Inkább azzal volt gond, hogy némelyek annyira elcsüggedtek, hogy sírtak, és nem akartak felkelni a kartonágyakról, amiket felváltva használtak.
A napok egymásba folytak. Az első hét nehéz volt, a második viszont borzalmas. Sokan úgy érezték, hogy nem fognak megmenekülni. Mario is feladta már, amikor a tizenhetedik napon hirtelen meghallották a fúrót. Ekkor táncolni kezdtek és kiabáltak. Többen azt mondták, ekkor értették meg, hogy Istennek még tervei vannak velük. „Már éppen arra gondoltam, hogy meghalok. A feleségemre, a gyerekeimre gondoltam, hogy mit mondanék nekik. Mindannyian leveleket írtunk a családunknak. Búcsúüzeneteket. Igyekeztünk életben tartani a hitet, de őszintén szólva, az utolsó napokban valószínűleg már egyikünk sem hitte, hogy megtalálnak bennünket. Azt azonban szilárdan hittük, hogy a felszínen lévő emberek nem hagynak minket cserben” – mondta Mario.
Katty, aki fent várta a férjét, azt mondja, a bányászokat váró sok családtag elvesztette lélekjelenlétét. Volt, aki dühös lett, volt, aki elcsüggedt. Ő azonban csak csendben imádkozott.
A tizedik napon azonban már azt gondolta, hogy özvegy lett. „Az ördög és Isten is ott volt. Egyiket sem láttuk, de mindkettőt éreztük. Harcoltak a lelkünkért. Isten győzött” – mondta Mario. A bányászok számlájára szépen gyűlnek az adományok, és médiaszereplésre hívják őket. Mario is kapott ajánlatokat a sajtótól. „Nem vagyok szupersztár, hanem bányász, és az maradok mindig. A pénzt, amit kapok, a gyerekeim tanítására fogom fordítani. Házat veszek, és elviszem a feleségemet egy nyaralásra. Azt azonban, amit átéltem, arra akarom felhasználni, hogy segítsek más munkásoknak. Meg kell ugyanis változnia az emberek viselkedésének Chilében és világszerte is” – mondta Mario, aki azt is hozzáteszi, örül, hogy egy kis szerepe volt egy olyan eseményben, ami, ha csak egy pillanatra is, de egyesítette a világot.
2010. 10. 22. (XIV/42)
