Az összetett kérdés megválaszolásához a 3. század eseményeit is szemügyre kell vennünk, amikor is a keresztények üldözése egyre inkább birodalmi méreteket öltött, és császári szinten nyert törvényi megalapozást a század közepétől. (Lásd sorozatunk korábbi részét: Caesar kontra Khrisztosz. Hetek, 2011. február 4.) Az intenzívebbé váló, majd gyakorlatilag évtizedeken át tartó üldözések ugyanis, különösképpen a harmadik század közepétől, egyre súlyosbodó nyomást gyakoroltak a keresztény közösségek vezetőire, és immár a társadalom minden szegmenséből származó hívők tömegeire. A nyomásra, az üldöztetésre, a bürokratikus eszközökkel való ellehetetlenítésre (lásd például a Decius által kiadott libellus-rendeletet), és végső soron a tömeges kivégzésekre különféle válaszok születtek: a készséges, szinte felajánlkozó behódolástól egészen a végsőkig kitartó hitvallásig és az ezért járó vértanúság vállalásáig.
Mindebből pedig egyenesen következett, hogy az egyházon belül olyan kategóriák jöttek létre, mint a bukottak (lapsi), az egyházi javakat, szent iratokat a hatóságoknak kiszolgáltatók (traditores), az elmenekülők, az életüket hamis áldozóigazolással megmentők, a hitvallók (confessores), illetve a vértanúk (martyres). Ugyanakkor ezek az évtizedek egyben ki is élezték a már a második századtól a kereszténységen belül feszülő ellentéteket és vitákat, éspedig az apostoli ősegyház mintáit, a karizmák gyakorlását és parúziavárását őrző és továbbra is inkább a karizmatikus tekintélyekre építő mozgalmak és irányzatok, illetve a Jézus visszajövetelét immár végérvényesen a távoli jövőbe helyező, és így mindinkább a jelen viszonyai között berendezkedő többségi kereszténység képviselői között.
Az üldözésre adott válaszok tekintetében az előbbiek közül sokkal több hitvalló és így több mártír is került ki, mint azt mértékadó történészek, így például Paul Johnson oxfordi történész is megállapítja A kereszténység története című munkájában: „A keresztény ébredési csoportok, a »nyelveken beszélők« voltak a legmakacsabbak és a leginkább hajthatatlanok. A korai mártírok túlnyomó többsége azokból a csoportokból került ki, akiket az egyház a későbbiekben eretneknek nyilvánított.”
Éppen emiatt talán semmit nem tudnánk e csoportok és mozgalmak valódi értékrendjéről, felfogásáról, hitvallásáról, ha a máig legkiemelkedőbb latinul író teológus, a karthágói Tertullianus nem csatlakozott volna hozzájuk. Tertullianus a főáramú egyházban tapasztalt erkölcsi visszásságok és a klérus szerepének dominanciája miatt szakított korábbi egyházával, miután személyes tapasztalatot szerzett a „Paraklétosz”, vagyis a Szentlélek működéséről és erejéről. Ezt követő műveiben számos alkalommal ostorozta a Szellem munkáját elutasító és így a szellemi karizmák helyett csak lelki síkon működő, Pál apostol után „pszichikus”-nak titulált nagyegyházat, és hevesen védelmezte a szellemi karizmákban megújuló „pneumatikus” egyházat.
Segítő a szenvedésben
Ebben a korszakában a következőképpen ír egy katolikus barátjának az üldözés idején tanúsított menekülésről: „Amikor tehát a vezetők menekülnek, a nyáj tagjaiból ugyan ki fog kitartani, amikor a legfelsőbb fokig arról győzik meg, hogy menekülni kell? Az bizonyos, hogy a jó pásztor életét adja juhaiért. (…) Rossz pásztor az, aki a farkast látva menekül, és prédának otthagyja a juhokat; az ilyen pásztort kiverik a majorból, küldetésének bérét kárpótlásul visszatartják, sőt még előző béréből is kárpótlást követelnek azért, amivel az Urat megrövidítette. (…) Ezért tehát az egyház elöljáróinak nem szabad menekülni az üldözés idején. (…) Nem azt keresik, aki a széles úton kész járni, hanem azt, aki a keskenyen; és emiatt is szükséges a Paraklétosz, aki elvezet minden igazságra, aki mindennek eltűrésére figyelmeztet. Akik megkapták, nem ismerik az üldözés előli menekülést, sem maguk pénz általi kiváltását, mert övék az, aki szószólójuk lesz a számonkérésnél, így segítő lesz a szenvedésben.”
Tertullianus felfogása egy kompromisszummentes, már-már provokatív magatartásra enged következtetni, amely mozgalmának tagjait jellemezhette. A főáramú kereszténységben gyakran szemére is vetették a montanistáknak, hogy szinte keresik a mártírságot, és provokálják az üldözőket. Az ortodoxia azt is felrótta nekik, hogy az általuk vezetett gyülekezetekben asszonyoknak is juttattak egyházi tisztségeket. Mások pénzzel kapcsolatos vádakkal illették a nagy befolyású vezetőt, mondván, hogy óriási pénzösszegeket kezel, feltűnő és hivalkodó utazásokat tesz, valamint kiemelkedő javadalmazást biztosít legközelebbi követőinek. Az ellene megfogalmazott vádak egy részéről még az ortodox püspökök is elismerték, hogy közönséges hazugságok. Euszebiosz püspök például említést tesz egy történetről, miszerint Montanus és egyik fő próféta asszonya közösen követtek el öngyilkosságot, de rögtön hozzáteszi, hogy ez koholmány. „Az elmélet hamarosan odáig jutott, hogy a tanításban való eltévelyedés már önmagában is erkölcsi romlást jelent – az ortodox vitázók tehát kétségbe vonták a jóhiszeműséget is.”
Paul Johnson szerint a legszigorúbb életet követelő és leginkább istenfélő közösségek vonzották a legtöbb hívőt, és voltak a legsikeresebbek, ám éppen ezért őket támadták legelkeseredettebben az ortodox vezetők. Hogy miért nem maradtak fenn jelentős számban hiteles beszámolók ezekről a korai ébredési mozgalmakról? Nem véletlenül: amikor az eretnekek elleni harc a hitviták szakaszából átlépett az állami segédlettel folytatott üldözésbe, a megbélyegzett mozgalmak és szerzők írásait megsemmisítették. Tertullianus írásművei csak azért kerülték el az „emlékezetből való törlés” végzetét, mert ő alkotta meg írásaiban a latin nyelvű keresztény teológia szakkifejezéseinek nagy részét, amelyeknek fontos szerepe lett Krisztus természetéről folytatott a 4–5. századi vitákban és a hitvallások megszövegezésében.
2011. 02. 18. (XV/7)
