Sztálin, miután az 1920-as évek második felében leszámolt legfőbb belső ellenfeleivel, és megszilárdította hatalmát, ellentmondást nem tűrően látott hozzá grandiózus országátalakító terveinek a megvalósításához. Ideológiai téren a vallások teljes és gyökeres kiirtását tűzte ki célul. Ennek megvalósítására 1929-től nagyszabású vallásellenes kampányt indítottak. A nyitányt a XV. szovjet pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd jelentette, amelyben a pártfőtitkár keményen elmarasztalta a pártot, amiért nem folytat aktív és meggyőző vallásellenes propagandát.
A kampány egyik fő célja a legnagyobb létszámú felekezet, az orosz ortodox egyház felszámolása volt. Ekkorra már sikerült e felekezet felső vezetését megtörni és az államhatalom engedelmes eszközévé tenni. Az 1925-ben megüresedett legfőbb ortodox egyházi méltóságra, a pátriárka tisztségre az egyik törvényes jelölt Szergij metropolita volt, akit azonban több száz püspöktársához hasonlóan a hatóságok letartóztattak. A bebörtönzött metropolitával végül sikerült megegyeznie a politikai rendőrség vezetőinek. Ennek értelmében Szergij elfoglalhatta hivatalát mint a pátriárka helytartója, de ennek fejében hűségnyilatkozatot kellett tennie az államnak. Az 1927-ben kiadott dokumentumban kinyilvánította, hogy a Szovjetunióban nem folyik vallásüldözés, sőt kifejezte háláját a bolsevikok iránt az egyház iránti gondoskodásukért. Szergijnek ez a fellépése élesen megosztotta a pravoszláv egyházat, és a papság jelentős része az új vezetővel szemben foglalt állást. Ez azonban újabb letartóztatási hullámot eredményezett az ellenzéki papság körében.
Ilyen előzmények után indult meg a vallásellenes kampány. Ennek keretében 1929-ben szigorú rendeletben tiltottak meg minden vallási propagandának minősülő cselekményt. Ez azt jelentette, hogy kizárólag az egyházi épületek falain belül kerülhetett sor vallási cselekményre. A templom falain kívüli bármilyen vallási megnyilvánulás, így például az evangélium hirdetése, amely a keresztény egyházak egyik alapfeladata, törvénybe ütköző cselekedetnek minősült.
Brutális terror
Az ateizmus diadalra juttatása érdekében a szovjet vezetés a papság radikális felszámolására törekedett. Brutális erőszakkal igyekeztek minél több papot és lelkészt fizikailag is eltávolítani az egyházi szolgálatból. Mindennaposak voltak a letartóztatások, bebörtönzések, munkatáborokba hurcolások, száműzések és kivégzések. Mindezekhez a hatóságok számtalan okot és mondvacsinált ürügyet találtak, vagy éppen koncepciós vádakat fogalmaztak meg a papok, lelkészek, egyházi szolgálók ellen. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a meggyilkolt egyházi emberek számáról. Mérvadó becslések szerint egyedül az ortodox egyházban 40 ezerre tehető a megölt papok száma. Az orosz kormány az 1990-es években 200 ezres adatot közölt az ortodox egyházra nézve, de ez magába foglalta a templomi szolgálók számát is. Az 1920-as évek végén még mintegy 200 fős pravoszláv püspöki karból 1939-re mindössze 4 főpap maradt meg. Különösen sok áldozatot követeltek a ’30-as évek második felében lezajlott nagy tisztogatások. Az életben maradt és szabadlábon lévő papságot is számos intézkedés sújtotta, ami szintén az egyházak működésének ellehetetlenítését szolgálta.
Több anyagi természetű rendelkezést is kibocsátottak az egyházi szolgálók ellen. Adózás szempontjából a papi pályát magánvállalkozásnak minősítették, a papokat pedig kulákoknak tekintették, akiknek így a jövedelemadója elérhette a 81 százalékot. Ehhez még hozzájárult, hogy a papokat megfosztották szavazati joguktól, valamint nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot, ugyanakkor a jövedelmük 20 százalékát vonták le mindazoknak, akik nem szavaztak, illetve nem vonultak be katonának. A két adóteher együttesen elérhette a jövedelem 100 százalékát. Amennyiben nem teljesítették adózási kötelezettségüket, az bűncselekménynek minősült, ami letartóztatást, börtönbe vetést, illetve Szibériába történő száműzetést eredményezhetett. Rosszabb esetben az adó meg nem fizetését a szovjet gazdaság, illetve az ötéves terv ellen irányuló államellenes cselekedetnek minősítették, amiért halálbüntetést is kiszabhattak. Ebből a helyzetből az egyetlen kimenekedést az jelentette, ha valaki feladta a papi pályát, és civil foglalkozást választott.
Vidéken azzal is igyekeztek tönkretenni az egyházi emberek megélhetését, hogy akadályozták földbérlési szándékukat. Mivel a földeket a bolsevikok kisajátították, ezért a papok az államtól kényszerültek termőföldet bérelni. A rendelet értelmében ezt azonban csak akkor tehették, ha senki más nem igényelte az adott parcellát. Ha időközben mégis jelentkezett valaki bérleti szándékkal, az egyházi embertől azonnal vissza kellett venni a bérelt földet, és az új jelentkezőnek kellett adni a parcellát.
A papi családok lakáskörülményeit is igyekeztek ellehetetleníteni. Az egyházi ingatlanok kisajátítása miatt a papság többsége az államtól kényszerült bérelni lakását. Tőlük azonban a szokásos bérleti díj öt-tízszeresét követelték. Sőt rendeletet hoztak arról, hogy egyetlen pap sem bérelhet állami lakást, akinek a jövedelme meghaladja a 3 ezer rubelt. Őket családjukkal együtt 1929 áprilisában könyörtelenül kilakoltatták. Számos lelkészfeleség papíron elvált a férjétől, hogy legalább a család ne kerüljön az utcára.
Sztálin megkövetelte, hogy „teljességre kell vinni a reakciós papság felszámolását országunkban”. 1932–37 között Sztálin egy ateista ötéves tervet indíttatott el azzal a céllal, hogy a Szovjetunióban megszűnjön minden vallási megnyilvánulás. Ennek kapcsán kijelentették, hogy az Istenbe vetett hit el fog tűnni a Szovjetunióban. Az elért eredmények azonban messze elmaradtak a várakozásoktól. Az 1937-es népszámlálás adatai szerint, amikor a Szovjetunió története során először és egyben utoljára kérdezték meg a polgárok vallási hovatartozását, az emberek több mint 50 százaléka hívőnek vallotta magát. Arányuk még a 16–19 év közöttiek körében is 35 százalék volt. Ezeket az adatokat azonban a hatóságok nem hozták nyilvánosságra.
2011. 10. 14. (XV/41)
