hetilap

A mai vámpírok nem pótszer­ként, hanem tudatos, sőt büszke döntésként választják a „vámpírcsaládhoz” való csatlakozást. Nem véletlenül: a vámpírokat a közelmúltig alacsonyabb rendű, átkozott, nyomorúságos éjszakai lényekként ábrázol­ták, akiket feldühödött tömegek kergettek vasvillával, ma azonban felsőbb­rendű lényekké váltak, akiknek nincs semmi rejtegetnivalójuk. Férfiasak és menők, akiket a fiatalok irigyelnek. Gyorsabbak, erősebbek, fizikailag tökéletesek, akik levetették magukról az emberi lét során hordozott tökéletlenségeiket. Mentesek az emberiséget gyötrő nyavalyáktól, nem kell tartaniuk a rákos daganatoktól, szívrohamtól vagy a szeretteik elvesztésétől, és erős, tökéletes testük van. (Az interjúk során többen azt állították, hogy a beavatásuk után meggyógyultak vagy rövid idő alatt eltűnt róluk a súlyfelesleg, amitől korábban nem tudtak megszabadulni.)
A kutatók tanulmányukban részletesen ismertetik az egyik, webkamerával készített beszélgetésüket. Az önkéntesen nyilatkozó vámpírlány huszonhét éves, teljesen átlagos külsejű, barna hajú fiatal nő volt. Nem viselt sminket, és nem mosolygott „vámpírosan” az interjú során. Az íróasztala mögött a szobája falát rózsaszín virágok és Broadway-musicalek plakátjai díszítették. Ha valaki nyilvános helyen látja, eszében sem jutna sötét titkokat keresni az életében. A négyórás interjú során minden kérdésre készségesen válaszolt, de történetén még a szakértők is megdöbbentek.
Tízéves volt, amikor átesett az „ráébredésen”. Már kiskora óta hallotta és érzékelte halott szellemek és elveszett lelkek jelenlétét, de hiába próbált segítséget kérni a felnőttektől, senki nem hitt neki. Megpróbálta szóval elűzni a lényeket, de a vége az lett, hogy beszélgetni, sőt barátkozni kezdett a szellemekkel. „Azt mondták, hogy szerencsétlen lelkek, akik félúton rekedtek a földi lét és a túlvilág között, így szerettem volna segíteni nekik.”
A lány tanácsot kért keresztény ismerőseitől is, de csak annyit mondtak neki, hogy „megszállott”.
Legjobb barátnője egy szintén teljesen hétköznapi kislány volt, akivel együtt babázva nőttek fel. Egy este, amikor a barátjánál aludt, azt vette észre, hogy a kislány nagyon különösen kezd viselkedni, mintha hirtelen egy negyvenéves nő vált volna belőle. A lány odalépett hozzá, megölelte, és azt mondta neki, hogy kiválasztott, „egyike a keveseknek”. Kővé meredve hallgatta a különös szavakat, amikor éles fájdalmat érzett, amelyet egy kötőtű szúrása okozott. Mégsem kezdett sikítozni, hanem türelmesen megvárta, amíg a barátnője megissza a kicsordult vért. „Nem igazán emlékszem, hogy mi történt ezt követően, de amikor másnap reggel felébredtem, különös,
újfajta érzékenységet tapasztaltam magamban a vér iránt. Megérzem más embereken, és emiatt a mai napig nagyon nehéz, ha közel kell lennem másokhoz” – mondta a kutatóknak.
A „ráébredést” követően otthagyta családját, akik amúgy sem sokat törődtek vele, és a barátnője otthonában élt. Ebben a családban mindenki beavatott volt, és rendszeresen fogyasztottak egymás véréből, valamint azoktól a „fekete hattyúkként” emlegetett emberektől kapott vérből, akik önként ajánlkoztak arra, hogy kiszolgálják a vámpírok kívánságait. Amikor férjhez ment, hamarosan feltárta a férfi előtt, hogy vámpír. „Először nem tudta, hogy mit szóljon, de hajlandó volt, hogy együtt megnézzünk egy halom vámpírfilmet. Ezután elkezdett más szemmel nézni rám, míg végül megengedte, hogy igyak a véréből. Ezt azóta is megteszem, bár ő maga nem lett vámpír” – mondta.
őszintén elismerte, hogy a vérivás nem jelent élvezetet a számára, de ha két-három hétig nem jut emberi vérhez, akkor úgy érzi, hogy minden erő elhagyja. „A vér olyan nekem, mint másnak a kávé vagy az energiaital. Ha iszom, visszanyerem a régi formám, és folytatni tudom a hétköznapi dolgaimat. Nemcsak a fizikai erőm tér vissza, hanem spirituális elégedettséget is érzek.”
Cáfolta viszont a vámpírfilmekben látható kliséket, mondván, a modern vámpírok nem változnak denevérekké vagy ködpárává, és nem rendelkeznek mágikus hatalommal más emberek sorsa felett. „Nem szoktuk egymás nyakát harapdálni, bár van, aki néha megteszi. Nem vagyunk halhatatlanok, nem félünk a keresztektől meg az ilyen marhaságoktól.
Egy­szerű emberi lények vagyunk, egyedi szükségekkel.” Azt azonban elismerte, hogy a „ráébredést” követően – más beavatottakhoz hasonlóan – képes megérezni a vér szagát az emberekben. Azt is észrevette, hogy bőre hirtelen a legkisebb napsütéstől is leég, bár korábban nem volt érzékeny a fényre.
A lány azt is elmondta, hogy másokat is elvezetett a „ráébredésre”, ahogyan őt is beavatta a barátnője. A tízéves kort azonban nagyon korainak tartja, és akiben megérzi a hajlandóságot, csak akkor avatja be, ha már legalább tizenhat éves és ő is akarja a „ráébredést”.
A kutatók az interjú végén megkérdezték a vámpírlánytól, hogy bol­dog-e amiatt, hogy beavatott lett. „Nem – ismerte el –, bármit megadnék azért, hogy újra normális ember lehessek. Nem akarom többé szellemek hangját hallani, és bár elég lenne nekem is egy presszókávét innom ahhoz, hogy felfrissüljek. Annak az íze is sokkal jobb. Rettenetesen érzem magam, ahogy most vagyok, és szerintem a (vámpír)családunkban mindenki így van ezzel. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is valaha boldog lenne. De nekünk már túl késő” – tette hozzá keserűen.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek