A 2. századtól mind erőteljesebben megjelenő antijudaizmus nem csupán teológiai megkülönböztetést takar, hanem a zsidók gyalázását és becsmérlését. A folyamat az Ószövetség leértékelésével és a zsidóság „testi szintre" való lefokozásával kezdődik (Barnabás-levél). Jusztinosz (140 körül) vitapartnerének, a zsidó Trüfónnak már azt mondja, hogy „ti mindent csak testinek fogtok fel", ezzel szemben azonban a keresztények „szellemiek", „az új Izrael", „az új zsidóság", az „igazi irazeliták" (Verus Israel), továbbá megjegyzi: „legyél vagy keresztény, vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz".
A pogányok tömegeinek megtérésével, azok tradíciójának egyházba való behozatalával a zsidóság fokozatosan kiszorul az egyház főáramából. Az egyházi tanokba a gnosztikus Marcion (2. század) teológiája is beépül, aki szembeállítja egymással az Ó- és az Újszövetséget, s ennek nyomán egy ószövetségi, anyagi dolgokkal foglalkozó, vérengző, bosszúálló, világot megvető Istenről és egy újszövetségi, szellemi dolgokra koncentráló, szerető, kegyelmes Istenről beszél. A Marcionnal szembeszálló Tertullianus (kb. 150-222) és Iraeneus (kb. 130-200) jó szándékú érveléseikben félrecsúsznak, s a Biblia tanításától eltérően arról beszélnek, hogy Isten kiválasztását a zsidók elveszítették, s azt a pogányok örökölték meg.
A fenti folyamatokon túl a Szentírás elszellemiesített értelmezése az egyik fontos zsidó alapelvnek - „az Írás nem veszíti el szó szerinti/egyszerű értelmét" (én mikrá jócé middé psútó) - a kiszorítása, az allegorézis felülkerekedése mentén alakul ki az úgynevezett helyettesítési teológia (szuperszesszacionizmus), mely a zsidóság jövőbeni üdvtörténeti helyére az egyházat teszi. Az egyházatyák tollából sorra kerülnek ki a zsidók ellen (Adversus Judaeos) címmel írt tanítások. A folyamat következtében az egyházatyáknál megjelenik a zsidók jellegzetes tipizálása és szidalmazása, melyet a modern antiszemita és anticionista propaganda innét örököl.
2012. 03. 02. (XVI/09)
