A magyar országgyűlés 1867-ben kimondja a magyar zsidók polgári egyenjogúságát, vagyis azt, hogy a zsidók polgári és politikai jogaik tekintetében az ország keresztény lakosaival egyanrangúak. Megkezdődik a zsidóság intézményesülése, a kormány egy országos izraelita, egyházi és oktatási ügyek koordinálásával foglalkozó autonóm testület felállítását szorgalmazza. Ezt megszervezendő, 1868. december 14-én veszi kezdetét a zsidó kongresszus, azaz az izraelita felekezetek első egyetemes közgyűlése, mely végül a hagyományos és haladó irányzatok közti szakadáshoz vezet.
A hagyományos irányzat ugyanis a judaizmust életmódként definiálja: zsidó az, aki életvitelének kialakításában a Tóra és a Talmud alapelveihez, tanításaihoz ragaszkodik. Ebben a kontextusban a rabbi által vezetett hitközség nem más, mint a mózesi és a rabbinikus törvények által szigorúan szabályozott életvitel szerves része, eleme, kerete. A haladó irányzat ezzel szemben a zsidó vallást egy, az ember vallási szükségleteit betöltő monoteista vallásként határozza meg, nem követel szigorú vallásos életvitelt. A hitközséget nem rabbik irányítják, a szervezet a modern élethez igazodni kívánó zsidók vallási igényeit elégíti ki.
A kongresszus következtében tehát a magyar zsidóság három, saját országos szervezetet és hitközséghálózatot fenntartó irányzatra szakad, a haladókból megszületik a neológ (kongresszusi), a hagyományőrzőkből az ortodox szárny, a kongresszus előtti állapotokhoz ragaszkodókból pedig a status quo ante.
2012. 05. 11. (XVI/19)
