Maguk a messiáshívő judaizmus vezetői, egyes nem ortodox zsidó irányzatok, valamint evangéliumi keresztények képviselői is úgy gondolják, hogy az egyre növekvő mozgalom alapjait Jézus és Pál, illetve tanítványi körük, az Újszövetség szerzői fektették le. Ahhoz, hogy a mozgalom modern kori megjelenését, aktuális problémáit megértsük, az eredeti mintát s kialakulásának közegét kell megvizsgálnunk.
Miután a Mindenható kihívja Ábrahámot Ur városából, majd örökre népévé fogadott leszármazottait Egyiptom földjéről, szolgáján, Mózesen keresztül Törvényt (Tóra) ad, ami tulajdonképpen egy szerződés, mely követeléseket, ígéreteket, a feltételek be nem tartása esetén pedig szankciókat tartalmaz (ld. pl. Mózes 5. könyve, 28. fejezet). Izrael áthágja a „szerződési feltételeket", s érvénybe lépnek a szankciók. Először Izrael tíz törzse kerül az asszír fogságba (i. e. 722), majd 586-ban Júda, Benjámin és Lévi törzse Babilonba. A hetvenéves babiloni fogság után a három törzs nagy számban visszatér Izrael földjére.
Ezra (Ezsdrás), az írástudó és Nechemja (Nehémiás) segítségével a nép újra szövetséget köt az Örökkévalóval, s életének minden területét az Íráshoz kívánja igazítani. Összegyűjtik a Szentírást, kialakul a zsinagóga- és iskolarendszer, a Tóra felolvasásának rendje, Izrael az „Írás népévé" válik. A Tóra megcselekvése azonban nem egyszerű, hiszen a cselekedetet a parancsolatok pontos, világos megértése kell, hogy megelőzze. A visszatérés után az Írás értelmezése az írástudók (szóferím) feladata lesz, akikre nem a profetikus képességek, hanem a Tóra kimerítő ismerete a jellemző. Ők alakítják ki a Szentírás értelmezésének legalapvetőbb módszereit, melyek segítségével megállapítják a Tórában közvetlenül nem található zsidó életvezetési szabályokat (háláchá) is.
2012. 08. 31. (XVI/35)
