Az iszlám a szinte lakhatatlan arábiai sivatagban született meg. Mohamed halála után az iszlám alig száz év alatt hatalmas területeket hódított meg, nyugaton az Ibériai-félszigettől és Észak-Afrikától kezdve a Közel-Keleten át keleten egészen a mai Pakisztán területéig. A „két mecset földje”, vagyis Mekka és Medina vidéke azonban a vallás első ezerháromszáz éves történetében csak periférikus szerepet töltött be.
A judaizmustól és a kereszténységtől eltérően az iszlám történetében elvált egymástól a vallási és a politikai centrum. Mekka és Medina megmaradt legfőbb zarándokhelynek és spirituális központnak (bár egyes muzulmán uralkodók – politikai és hatalmi célokból – megpróbálták a harmadik szenthelyet, Jeruzsálemet az arábiai zarándokközpontokkal egyenértékűvé tenni). Az iszlám birodalom, a kalifátus „fővárosa” azonban felváltva hol Damaszkuszban, hol pedig Bagdadban vagy Kairóban volt, attól függően, hogy melyik dinasztia volt éppen domináns helyzetben. (A negyedik fővárost, Konstantinápolyt csak 1453-ban foglalták el az ottománok. A meghódított város Isztambul néven 1517-től hivatalosan a kalifátus székhelye lett, de tekintélye nem érte el a korábbi központokét.)
Miközben az iszlám világ hatalmi központjai kulturális és tudományos szempontból is felvették a versenyt a nyugati civilizációs centrumokkal (sőt, az iszlám aranykor idején, a 8. és 13. század között gyakran felül is múlták azokat), az „őshaza” megmaradt nomád, törzsi világnak.
A szent városokat Mohamed unokájának, al-Hasszán ibn Alinak a leszármazottai, a hesemita „sarifok” (a szó arabul nemest jelent) kormányozták, de a tényleges uralom az egymást váltó iszlám kalifák kezében volt. 1517-ben a mekkai sarif hivatalosan is elfogadta a török uralkodó, Nagy Szulejmán fennhatóságát, így a zarándokközpontok az oszmán kalifátus uralma alá kerültek. Ugyanebben az évben hódította meg Szulejmán a harmadik szent helyet, Jeruzsálemet is, így – az iszlám történelemben először – egy kézben összpontosult minden hatalom. Ez négy évszázadon át, egészen 1922-ig, a Török Birodalom és egyben az iszlám kalifátus megszűnéséig így is maradt.
Arábia királya
Az Arábiai-félsziget történetében máig ható fordulatot hozott az a szövetség, amit 1744-ben Muhammad ibn Szaúd, a térség egyik meghatározó törzsi vezetője (a Szaúd-dinasztia alapítója) és Muhammad ibn Abd al- Vahab iszlám vallási vezető (a vahabizmus megalapítója) kötött egymással. A neves sivatagi harcos hírében álló ibn Szaúd emír törzsi központja a mai Rijád (a modern Szaúd-Arábia fővárosa) közelében, a Dirja nevű településen volt. Az emír itt találkozott ibn Abd al-Vahabbal (lásd keretes írásunkat), és szövetségüket a két férfi gyermekei házassággal is megerősítették. Ebből a paktumból jött létre az első szaúdi államként is emlegetett emírség, amely az Arábiai-félsziget nagy részét uralma alatt tartotta. Bár a törökök néhány évtizeddel később visszahódították a térséget, a Szaúd–Vahab család befolyása egészen a 20. század elejéig megmaradt (sőt, mint látni fogjuk, akkor ívelt csak fel igazán).
Az első világháború után az Ottomán Birodalom megszűnésével hatalmi vákuum jött létre a térségben, amelyet a britek és a franciák arra használtak ki, hogy a Népszövetségtől kapott mandátumuk alapján felosszák egymás között a Közel-Kelet nagy részét. Ebben a hatalmi alkuban az általuk helyzetbe hozott helyi arab vezetőkre támaszkodtak. Így lett 1932-ben az egyesített arábiai királyság első uralkodója és egyben az ország névadója a Szaúd-dinasztia feje, Abdul-aziz bin Szaúd. Az uralkodó, akit az angolszász világban ibn Szaúdként, másutt Abdulaziz királyként emlegettek, 58 éves volt ekkor. A hatalmas területű, de rendkívül szegény és nagyrészt lakhatatlan ország nem kínált nagy perspektívát az újdonsült királynak. Ibn Szaúdot nem is a világi hatalom motiválta (bár a pénzt és az élvezeteket nem vetette meg), hanem az, hogy az átalakuló iszlám világban a militáns és ultrakonzervatív vahabizmust tegye meghatározó erővé.
A király nem is foglalkozott azzal, hogy bármiféle – akár csak formális – alkotmányt, kormányt, parlamentet vagy jogrendet alakítson ki az országban. Egyszerűen kijelentette, hogy Szaúd-Arábia iszlám állam, ahol minden a Koránnak és az abból származó iszlám jogrendnek, a saríának van alárendelve. (Ez a fundamentalista berendezkedés nyolcvan éve gyakorlatilag változatlan, így ma Szaúd-Arábiát tartják a világ utolsó totalitárius regionális hatalmának.) Az uralkodó első intézkedéseként megfosztotta apját, valamint öt bátyját a trónutódlás lehetőségétől. Ibn Szaúd dinasztikus stratégiája bevált: 1953-as halála óta csak az ő gyermekei ültek a szaúdi trónon. 45 fia volt, így hosszú időre biztosította a királyi utánpótlást.
2012. 10. 26. (XVI/43)
