A nácikat sok minden érdekelte a Közel-Keleten. Arra számítottak, hogy ha megszerzik a térség feletti uralmat, hátba támadhatják a briteket, és ez a javukra billentheti a háborút. Hitler azonban nem csak gazdasági és stratégiai befolyást keresett a Közel-Keleten. Meg akarta szerezni Jeruzsálemet és Palesztinát, hogy lezárja az utat a zsidók bevándorlása előtt, az ott élő közösséget pedig az európai végső megoldáshoz hasonlóan megsemmisítse. A nácik hamar felismerték azt, hogy az arabok többsége készséges partner terveik megvalósításában. Gondot jelentett viszont az, hogy a britek és az amerikaiak helyzeti előnyben voltak a térségben, mert már Hitler hatalomra jutása előtt kiépítették kapcsolataikat az arab vezetőkkel, elsősorban az első világháború után általuk kreált országokban.
Berlinnek segítségre volt szüksége, és ezért kapóra jött, hogy a közel-keleti brit hírszerzés kulcsembere, Jack Philby – aki korábban London háta mögött behozta az amerikai olajcégeket Szaúd-Arábiába – felajánlotta szolgálatait a németeknek is.
Philby megrögzött antiszemita volt, annak ellenére, hogy látványosan barátkozott a cionista mozgalom vezetőivel, elsősorban Chaim Weizmannal, akinek segítséget ígért abban, hogy a veszélybe került európai zsidók kivándorolhassanak Palesztinába. Évekig hitegette ezzel a zsidókat, miközben titokban azon dolgozott, hogy a nácik megvethessék lábukat a Közel-Keleten.
Jack Philby a második világháború kitörése előtti hónapokban azt javasolta Ibn Szaúd királynak, hogy tegyen határozott gesztusokat a náci Németország felé. John Loftus amerikai kutató szerint a kapcsolat kölcsönösen hasznosnak bizonyult. A nácik „felismerték, hogy Ibn Szaúd segítsége nélkülözhetetlen a britek és zsidók ellen folytatott palesztinai harc megújításához” – idéz Loftus egy hírszerzési jelentést a Titkos háború a zsidók ellen című könyvében. A németek azt javasolták, hogy alakítsanak Palesztinában új kormányt, amelynek az élén Jack Philby régi ismerőse, Hadzs-Amin el-Husszeini jeruzsálemi főmufti állna. További célként megfogalmazták, hogy „távozásra kényszerítik az első világháború után Palesztinában letelepült zsidókat”.
1939 januárjában Szaúd-Arábia diplomáciai kapcsolatokat létesített a Harmadik Birodalommal. Ibn Szaúd megüzente a németeknek, hogy a látszat ellenére szíve mélyén „gyűlöli az angolokat”. A következő hónapok során a király nagyszabású fegyverüzleteket kötött Németországgal, valamint kölcsönös barátsági és kereskedelmi szerződést írt alá Japánnal. Philby elégedett volt, mert Ibn Szaúd eltitkolta a tengelyhatalmakkal kötött ügyleteit a britek és az amerikaiak elől.
A gyűlölet szövetsége
A nácik szintén örültek az új kapcsolatnak. Legjobb közel-keleti ügynöküket, Fritz Grobbát kinevezték szaúd-arábiai nagykövetnek, és megbízták azzal, hogy képviselje a német érdekeket az egész térségben. Grobba, aki korábban a Harmadik Birodalom bagdadi nagykövete volt, olyan mélyen azonosult az arab üggyel, hogy – Philbyhez hasonlóan – áttért a muzulmán hitre. Külsejében is igyekezett beolvadni a közegbe. Munkatársai úgy emlegették őt, mint „a Török”. Jellemző módon a háború után, 1955-ben megjelentetett emlékirataiban Grobba Hitlert bírálja, hogy nem bízott eléggé az arabokban, és emiatt nem tudta legyőzni a briteket a Közel-Keleten.
Grobba megígérte Ibn Szaúdnak, hogy ellátják fegyverekkel és lőszerrel, sőt egy fegyvergyárat is építenek neki. Emellett folyamatosan kenőpénzeket fizettek az állandó pénzzavarral küzdő uralkodónak. A nácik azt is megígérték, hogy a háború után megszerzik a király számára a muszlim világ legmagasabb tisztségét, a kalifátust is.
A szaúdiak és a Harmadik Birodalom közötti legfontosabb összekötő kapocs a zsidók ellen táplált közös gyűlölet volt. A király azt kérte Berlintől, hogy növeljék a fegyverrakományok számát, amiket titokban a Palesztinában harcoló araboknak küldött tovább. Ibn Szaúd ezzel igyekezett fékezni a cionisták beáramlását, amely a Balfour-nyilatkozat után gyors ütemben megindult. Bár a király a háború után azt állította, hogy mélységesen megrázta a náci végső megoldás terve, Ibn Szaúd zsidók elleni gyűlölete valójában még a németeket is meglepte. Számára a zsidók „Isten által elátkozott faj, amint azt Ő Szent Könyve [Korán] megírja, akik végső pusztulásra és örök kárhozatra ítéltettek” – írja Robert Lacey brit történész Szaúd-Arábiáról szóló, 1982-ben megjelent A királyság: Arábia és a Szaúd-ház című könyvében.
2012. 11. 09. (XVI/45)
