A közkeletű felfogás szerint a második világháborús üldöztetés után a zsidóság iránt olyan szimpátiahullám nyilvánult meg szinte az egész világon, hogy a nemzetközi közösség nem tehetett mást, mint hogy támogatta Izrael megalakulását. Bár a közvéleményt valóban megrázták a haláltáborok túlélőinek beszámolói, a nagyhatalmak elitjében tevékenykedő hidegfejű – és sok esetben antiszemita érzelmű – reálpolitikusok döntéseit a holokauszt tragédiája nem befolyásolta.
A háború utáni években az amerikai külügyminisztérium és a védelmi minisztérium vezetői úgy vélték, hogy az Egyesült Államok alapvető érdeke a közel-keleti stabilitás fenntartása. Ebbe pedig nem fért bele egy zsidó állam létrejötte, amit – ahogy ezt ibn Szaúd király világossá tette Roosevelt elnök számára – az arab országok egyöntetűen elleneztek. Az anticionista kormányzati erők vezetője James Forrestal védelmi miniszter volt, aki ráadásul meg volt győződve arról, hogy a cionisták mind Moszkva ügynökei, és csak azért akarnak államot a Közel-Keleten, hogy a szovjetek előretolt bástyái legyenek a térségben. Álláspontját az olajvállalatok lobbija is osztotta.
Forrestal és az olajvállalatok erős szövetségest találtak a Truman-kormány új külügyminisztere, George Marshall személyében, aki attól tartott, hogy egy arab–zsidó háború megzavarhatja az európai konszolidációs programját. A később róla elnevezett Marshall-terv célja az volt, hogy újjáépítsék a háború sújtotta nyugat-európai gazdaságokat, és elhárítsák a kommunista veszélyt Franciaországban és Olaszországban. Miután Európa olajszükségletének 80 százaléka a Közel-Keletről származott, minden olyan esemény, ami veszélyeztette az olajellátást, egyben a Marshall-terv sikerére is veszélyt jelentett.
A külügyminiszter stratégiai megfontolásai egybevágtak az amerikai olajvállalatok érdekeivel, amelyek hatalmas profitra számítottak az európai piacokon. John D. Rockefeller Jr., a Standard of New Jersey elnöke szerint: „Európa az elkövetkezendő tíz évben gazdaságát a szénről olajra állíthatja át, ezért az irányíthatja a kontinens sorsát, akinek a kezében van a közel-keleti olajcsap.”
Az anticionista kormányhivatalnokok azonban beleütköztek Harry Trumanba. Az elnök nem volt antiszemita, ráadásul a közelgő választáson szüksége volt a zsidó szavazatokra. Truman palesztin ügyekben képviselt álláspontja mögött azonban több volt, mint puszta számítás. David McCullough Pulitzer-díjat nyert Truman-életrajza szerint a palesztin kérdés „alapvető emberi probléma” volt az elnök számára. „Amikor külügyminisztere, Forrestal emlékeztette őt arra, milyen égető szükség lehet a szaúd-arábiai olajra egy háború során, Truman azt felelte, hogy egy ilyen helyzetet az igazság és nem az olaj fényében vizsgálna.”
Az ENSZ Közgyűlése a Palesztina felosztásáról szóló vitát 1947. november 26-ára tűzte ki. Az amerikai hírszerzés arra figyelmeztetett, hogy Palesztina „a nyugtalanság melegágya, ahol a szovjetek alig várják, hogy befolyást szerezzenek maguknak”. A külügyminisztérium szerint a felosztási terv támogatása az „egyébként is megrendült arab jóakarat további kihűléséhez vezethet. Ez nem pusztán a közel-keleti arabokat érinti, hanem az egész muszlim világot a maga négyszázmillió emberével – Egyiptomot, Észak-Afrikát, Indiát és Afganisztánt is.”
A muszlim világ vezetői valóban leckét akartak adni a zsidóknak a valódi erőviszonyokról az ENSZ-ben. Mielőtt Palesztina felosztása a közgyűlés elé került volna, a cionistáknak először az ENSZ eseti bizottsága előtt kellett átesniük egy próbaszavazás-sorozaton. Az arabok több kiegészítő határozattervet nyújtottak be ehhez az ad hoc testülethez, amelyben az összes tagállam szavazati joggal részt vett. A javaslatok alig burkoltan azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a zsidó állam létrejöttét. Ha elfogadják ezeket, az egész ügy a hágai Nemzetközi Bíróságra kerül, ahol évekig elhúzódott volna a döntés.
A cionistáknak sikerült mindkét tervet leszavaztatni, de a másodikat csak hajszál híján, 21:20 arányban, 13 tartózkodással. Ez az alig 51 százalékos többség katasztrófát jelzett a közgyűlési szavazásra, mert ott kétharmados többségre volt szükségük ahhoz, hogy a végszavazás Izrael javára dőljön el.
Az eredményekből látszott, hogy az arab lobbi jelentős támogatásra számíthat kívülről, elsősorban a közép- és dél-amerikai országok részéről, amelyek közül hatan is az arabok mellett szavaztak. A szorult helyzetben a Ben Gurion vezette cionista küldöttségnek annyit sikerült elérni Truman elnöknél, hogy három nappal későbbre halasztották a közgyűlésben a szavazást a palesztin kérdésről. Ez a 72 óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy megforduljon a kocka.
A cionisták felmérték az erőviszonyokat, és arra jutottak, hogy még legalább négy szavazatot kell bebiztosítaniuk ahhoz, hogy garantálják a kétharmados többséget. Csupán egy embernek volt olyan befolyása Latin-Amerikában, hogy ezt elérje, Nelson Rockefellernek.
John Loftus, a Titkos háború a zsidók ellen című könyv szerzője szerint Rockefeller azt a megbízást kapta a háború alatt az amerikai kormánytól, hogy csendben igyekezzen átvenni a latin-amerikai piacokat. Nelson Rockefeller hatékonyan tette a dolgát, és megszerezte Amerika számára a legfontosabb brit érdekeltségeket a térségben. Ennek köszönhetően Roosevelt elnök külügyminiszter-helyettessé nevezte ki.
A latin-amerikai államok többsége csak a háború legvégén üzent hadat Németországnak. Argentína például csak 1945. április végén, alig két héttel azelőtt tette meg ezt a lépést, hogy a németek megadták magukat. Perón nem feledte, hogy ő és a legtöbb dél-amerikai diktátor a nácikból gazdagodott meg a háború alatt. Ezektől a nemzetektől függött 1947 végén Izrael sorsa az ENSZ-ben.
Rockefeller a háború után átmenetileg visszatért az üzleti életbe. Ben Gurion azonban tudta, hogy ha valakinek, akkor neki megvannak a kapcsolatai a latin-amerikai országok vezetőihez, akik közül sokan lekötelezettjei voltak. Hírszerző körökből származó információk alapján Loftus azt állítja könyvében, hogy Ben Gurion megzsarolta Rockefellert. Azzal fenyegette meg, hogy nyilvánosságra hozzák a nácikkal való üzleteit.
Lett volna miről beszélni. 1939-ben a Rockefeller által vezetett Chase National Bank 25 millió dollárt biztosított a náci Németország számára, és megküldte Berlinnek tízezer, az Egyesült Államokban élő náci szimpatizáns adatait. Néhány hónappal később a Rockefeller-tulajdonban levő Standard Oil of New Jersey Company újraindította Spanyolországon keresztül az olajszállítást a nácik számára, ami az egész háború alatt zavartalanul folytatódott. A kompromittáló anyagokat letették az olajmágnás elé, és felajánlották neki, hogy ha behozza a szükséges latin-amerikai szavazatokat az ENSZ-ben, az akták visszakerülnek a páncélszekrényekbe.
A többi már történelem: november 29-én az ENSZ Közgyűlése 33:13 arányban, 10 tartózkodás mellett megszavazta Palesztina felosztását. A latin-amerikai országok közül 13-an megszavazták a határozatot, éppen öttel többen, mint négy nappal korábban a próbaszavazáson. Egyedül Kuba ellenezte a döntést. A 72 százalékos többség megnyitotta az utat Izrael megalakulása felé, Nelson Rockefeller piszkos aktája pedig évtizedekre feledésbe merült, olyannyira, hogy az üzletember visszatérhetett a politikába, és a hetvenes években Gerald Ford mellett az alelnöki tisztséget is betöltötte. Harry Truman sem panaszkodhatott: 1948 novemberében teljes esélytelenként győzött republikánus ellenfelével, Thomas Dewey New York-i kormányzóval szemben. (Folytatjuk.)
2012. 11. 16. (XVI/46)
