A történészek számos gyakorlati okot tudnak felsorolni arra, hogy miért volt kedvező időpont a hetedik század első fele a hódító iszlám számára. A Keletrómai Birodalom ekkorra már túljutott hatalma tetőpontján. A Jusztinianosz császár hosszú, közel negyvenéves uralkodása alatt meghódított területeket nehezen tudták stabilizálni. Keletről a szászánida perzsák, nyugatról pedig az észak-afrikai berberek folyamatos háborúskodásra késztették Bizáncot. A birodalom a háborúskodás és a több hullámban pusztító bubópestisjárványok miatt meggyengült. A főváros, Konstantinápoly lakossága harmadával csökkent és a központi hatalmat az utódlási harcok is gyengítették. A körülmények ideálisak voltak egy új erő feltűnése számára a Közel-Keleten. Lehet vitatkozni azon, hogy Mohamed véletlenül volt-e jó időben jó helyen, vagy – ahogy hívei állítják – küldetése természetfeletti elhívásból ered, a tények mindenesetre egyértelműek: az elmúlt kétezer évben Jézus után az ő megjelenése gyakorolta a legnagyobb hatást a történelemre, és személye ma is a Föld minden pontján új követők sokaságát vonzza az iszlám táborába.
„Ne legyen két vallás Arábiában!” – Bernard Lewis iszlámkutató szerint ez volt Mohamed utolsó parancsa, amit követői az egész világra szólóan érvényesnek tekintettek. Így vált az iszlám hódító vallássá, az Arab-félszigeten kívül is. Először északra, a mai Szíria és Irak felé indultak el az iszlám seregek. Itt olyan, zömében szintén arab népeket vontak uralmuk alá, akikkel a kereskedelmi útvonalak révén korábban is kapcsolatban álltak. A környező né-pek ekkor még bízhattak abban, hogy csak egy újabb törzsi háború kezdődött. Amikor azonban a perzsákat, majd Nyugat felé Egyiptomot is meghódították, világossá vált, hogy az „iszlám kardja” nem ismer határokat.
Az új hódítók egyszerre három, náluk jóval ősibb kultúrával ütköztek, akiket azonban felkészületlenül ért a sivatagból előretörő iszlám seregek megjelenése. Az arab hadvezérek tisztában voltak a történelmi elsőbbséggel: amikor Egyiptomba érve meglátták a piramisokat, a bibliai „József éléskamráinak” gondolták azokat. Nem tagadták az előttük élt népek értékeit, de az iszlámot tekintették az emberiség addigi spirituális utazása tetőpontjának, amit a meghódított népeknek is követniük kellett. (Ez sem volt a korban szokatlan, mert a bizánci hódításokkal is együtt járt az uralkodó által aktuálisan vallott vallási irányzat térhódítása. Például amikor Hérakleiosz néhány évvel az arab hódítás előtt, 629-ben elfoglalta Egyiptomot a perzsáktól, a többségi kopt keresztényeket erőszakkal térítette át a saját, kalcedoni hitvallású irányzatára.)
Az iszlám birodalom megalapítói meggyőződéssel hitték, hogy hódításaiknak spirituális üzenete van. A hetedik században egy arab muzulmán így írt erről egy helyi keresztény remetének: „Az, hogy Isten minden népet és hitet az uralmunk alá hajtott, azt mutatja, hogy szeret bennünket és örömét leli a mi hitünkben.”
Mohamed a legendák szerint halála előtt arra figyelmeztette követőit, hogy az iszlám egyetlen hódítása sincs biztonságban addig, míg Konstantinápolyt és a Keletrómai Birodalom központi területeit el nem foglalták. „Egy-két csapás még, és Perzsia megszűnik létezni. De a Rum (a keleti rómaiak) a tenger és a sziklák népe… Ó jaj, ők ellenségeink lesznek az idők végezetéig.”
Az iszlám alapítója úgy érezte, hogy amíg fennáll a keresztény hatalom, az iszlám bármikor visszaszorulhat az Arab-félszigetre: „Az iszlám idegenként érkezett minden vidékre, és bármikor újra idegenné válhat; úgy húzódik vissza (Mekka és Medina köré), mint a vackára tekeredő kígyó” – idézi Peter Brown történész Az európai kereszténység kialakulása című könyvében a Mohamednek tulajdonított figyelmeztetést.
Mekka meghódítása 630-ban egybeesett Hérakleiosz császár diadalmas jeruzsálemi bevonulásával. A bizánci uralkodó azonban nem sokáig érezhette magát egyeduralkodónak. Hamarosan üzenetet kapott az Arab-félsziget új uraitól. Peter Brown egy örmény krónikást idéz, aki ezt jegyezte fel:
„Követek útján ezt üzenték a görögök császárának (Hérakleiosznak): »Isten e földet ősapáinknak, Ábrahámnak és az ő utódainak adta örökjogon. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Épp elég ideig birtokoltátok a mi földünket. Adjátok hát vissza szépszerével, s akkor nem rohanjuk le országotokat. Ha nem így tesztek, kamatostul vesszük vissza azt, amitől megfosztottatok bennünket.«”
Hérakleioszt állítólag nem lepte meg az üzenet, mivel úgy vélte, hogy Jeruzsálem visszafoglalásával megkezdődött az apokaliptikus időszak. Arra számított, hogy birodalmát katonai támadás éri a „dél sátrai” felől, amelyet egy olyan nép indít, amely a császár szerint átmenet „a nappal és az éjszaka között, se nem napfény, se nem sötétség… ezt a népet nem világítja meg Krisztus fénye, de nem merül alá a bálványimádás éjszakájában sem”.
Mint a szélvész
2013. 02. 01. (XVII/5)
