Søren Aabye Kierkegaard 1813. május 5-én születik Koppenhágában, jómódú dán család hetedik sarjaként. Apja, Michael Kierkegaard azonban még szegény családba érkezik, éhséggel, hőséggel küzd juhokat terelgetve a jütlandi legelőkön. A nélkülözésektől szenvedő pásztorfiú végül kifakad, s megátkozza Istent. Az eset után sorsa jóra fordul, így Søren már egy gazdag gyapjúkereskedő házában landol. Az apa az ominózus történést – vagyis hogy istenkáromlására a Teremtő jótettel felelt – egész életében képtelen feldolgozni. Búskomorság, folytonos mélabú, vallásos bűntudat gyötri, fiát, akit lutheránus papnak szán, szigorú, keresztény nevelésben részesíti. „Határtalan rosszkedv vett körül gyermekként, amelynek mélyén igen nehéz volt felfedezni vidámságot és életkedvet. Az egyetlen örömöm abban állt, hogy senki sem jött rá, milyen végtelenül boldogtalannak érzem magam. (…) Gyermekként szigorú és komoly kereszténnyé neveltek, emberileg nézve azt lehet mondani, hogy mindez értelmetlen volt” – így emlékezik Kierkegaard a gyermekévekről.
Kierkegaard klasszikus oktatásban részesül, a hideg légkörben abszolút engedelmes, mindenben kiemelkedő. 1830-ban kezdi az egyetemet: teológiát, filozófiát és irodalmat tanul. A zsarnokian zord, bigott családi fészektől elszakadva azonban művészek, írók társaságában, színházak, kávéházak, kocsmák mélyén keresi a boldogságot, a gyermekkorában olyannyira hiányolt nevetést. Elhanyagolja, félbehagyja tanulmányait, féktelen társasági életbe kezd, eladósodik, személyiségét pedig egyre mélyülő kétségbeesés keríti hatalmába. 1838-ban tragédiák sorozata sújtja: meghal öt testvére, édesanyja, majd még ugyanezen évben édesapja is. Apja – aki tulajdonképpen az Isten megátkozása miatti folytonos lelkiismeretfurdalásába pusztul bele – halálos ágyán kiönti szívét: elmeséli fiának anyagi felemelkedésének történetét. Kierkegaard öröksége: halálfélelem – életének célja pedig ezentúl kikutatni: létezik-e Isten, avagy sem.
Søren visszatér az egyetemre, 1840-ben fejezi be tanulmányait. Eljegyzi az akkor húszéves Regine Olsent, és erkölcsös polgári életet tervez. 1841-ben doktori címet szerez, s érthetetlen oknál fogva felbontja jegyességét. Berlinbe utazik, hogy Schellinget hallgassa – csalódik. Ekkor ismerkedik meg Hegel tanaival, logikájával és jogfilozófiájával. Nemcsak kiábrándul, hanem mérhetetlenül fel is háborodik, s Hegel koncepciózus bírálatába kezd. Hegellel legnagyobb problémája az, hogy mindenre kiterjedő rendszert épít, s megfeledkezik az individuumról: „Miközben a spekulációkba feledkező nagyságos professzor úr magyarázatot kínál az egész létre, szórakozottságában arról is megfeledkezik, hogy ki is ő, hogy ember, egész egyszerűen ember, nem pedig egy paragrafus három per nyolcas pontja” – írja. Kierkegaard szilárdan hiszi, a filozófiai vizsgálódás középpontjában az ember kell hogy álljon, aki nem más, mint „a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani.”
2013. 04. 26. (XVII/17)
