A környezetvédelemmel foglalkozó irodalom azért is népszerű, mert igyekszik széles látókörrel, komplex módon vizsgálni a valóságot. Nemcsak a szorosan vett szennyezéssel, károkozással foglalkozik, egy ökológiai témájú írás szólhat pénzügyi manipulációkról, érdekcsoportokról, éhező emberekről. A „zöld ügy” általában nem határolódik el más népszerű „ügyektől”. A környezetvédők szolidárisak a szegényekkel, a harmadik világ országaival, támogatják a nők egyenjogúságát, vagy éppen ellenzik a homoszexuálisok diszkriminációját. Fontosnak tartják a demokratikus részvételt, szót emelnek a háborúk, a fegyverkezés, az erőforrások kimerülése, a politikai elnyomás, sőt a kulturális hanyatlás ellen is. A tengerentúlon különösen a feminizmussal való kapcsolatuk szembetűnő. Az ökofeministák támadják az egy (férfi) Isten gondolatát, úgy vélik, hogy a megváltás is csak a nőktől jöhet. Együtt képzelik el a nők és a természet felszabadítását, szerintük a férfiak uralta társadalom éppúgy leigázza a nőket, mint a természetet, akit szolgálatába akar állítani vagy meg akar erőszakolni.
Az ökológia tudománya és a környezetvédelem ma azért is népszerű, mert a fogyasztói társadalom kritikáját nyújtja, értékei „posztmateriális” értékek. A fogyasztás- és a modernitás-ellenesség (posztmodernitás) mellett kiolvasható a megnyilvánulásokból egyfajta haladás- és nyugatellenesség is. A zöld szemüvegen keresztül Amerika úgy néz ki, mint a Föld legnagyobb megkárosítója, amely számára semmi sem szent, csak a profit.
A zöldek gondolkozásmódjának világnézeti-szellemi hátterét a keleti-, illetve természeti vallások jelentik: a nyugati környezetvédelmi mozgalmak akkor születtek meg, amikor a hatvanas években divatba jött ezek „újra- felfedezése” és modern formába öntése. A környezetvédelmi megnyilatkozásokban gyakran találkozni azzal a véleménnyel, hogy a kínai, az indiai, az afrikai, sőt az európai ősi pogány vallások is több felelősséget mutattak a természet iránt, mint a mai nyugati életszemlélet, és az azt nagyrészt meghatározó zsidó-keresztény felfogás.
Összességében elmondhatjuk, hogy a legtöbb környezetvédelmi és ökológiai kérdéseket tárgyaló könyv egyfajta szinkretista világnézetet közvetít. Még magukat kereszténynek valló szerzők is ebben a szellemben publikálnak. Al Gore egykori amerikai alelnök például egy írásában pozitív példaként idézi a hindu Atharva Védát, azaz békeimát. Véleménye szerint az ősi amerikai vallások az eszmék gazdag tárházai a Föld és az ember kapcsolatáról.
A környezetvédők és az állatok védőszentje, Assisi Szent Ferenc is meglehetősen népszerű a zöldek körében. Híres Naphimnuszában Földanya nénénkről ír, aki hord és táplál minket, de személyes ismerősként szólítja meg a Tüzet, a Vizet és a Szél mellett a Halált is.
A „zöld irodalomban” a keleti vallások mellett megjelenik az animizmus is, amely nem választja szét a szellemi és a természetes világot, hanem azt mondja, hogy minden létezőnek „lelke” van. Gyakran idézik azokat az indián törzsfőnöknek tulajdonított szavakat, amely a Földről, mint szülőanyáról beszél, aki birtokolja az embereket. Vezető környezetvédelmi szervezetek is követendő példaként szokták előhozni az animista szemléletmódot. A Worldwatch Institute kiadványában a következő olvasható: „A bennszülöttek pedig, akik a természettel bensőséges és kölcsönös kapcsolatot ápolnak, minden kultúra gyerekeit segítik abban, hogy – gyakran spirituális módon – újra egyesüljenek a természet világával, amely minden emberi tevékenységnek az alapja.”
A manapság széles körben elterjedt Gaia-elmélet szintén tartalmazza az animista szemléletmódot. Kr. e. 700 körül Hésziodosz már említi a földistennőt, Gaiát, amelynek modern „kultuszát” James Lovelock dolgozta ki. A híres független tudós szerint Gaia egy komplex egység, magában foglalja a föld bioszféráját, atmoszféráját, vizeit és földjeit. A különlegessége az, hogy maga képes a földi élethez szükséges optimális fizikai és kémiai környezetet kialakítani és fenntartani.
A környezetvédelemmel kapcsolatos megnyilatkozások elég gyakran társulnak bibliakritikával, így a Szentírás tekintélyének rombolásával is. Lynn White professzor 1967-ben publikálta mára klasszikussá vált írását a Science folyóiratban, Ökológiai válságunk történeti gyökerei címmel. Ebben megnevezte a környezeti krízis állítólagos felelősét is. A vallását aktívan gyakorló presbiteriánus szerző meglepő állítása szerint a bibliai hagyomány elválasztotta az embert a környezetétől és annak uraként és parancsolójaként állította (állítja) be. Szerinte ez az „antropocentrikus” felfogás vezetett el az ökológiai válsághoz, mivel lehetővé tette környezetének a kizsákmányolását, kifosztását. Úgy véli: „Mai tudományunk és technológiánk oly mértékben át van itatva a természettel szembeni ortodox keresztény arroganciával, hogy ha csak ezekre támaszkodunk, az ökológiai krízisre semmiféle megoldást nem remélhetünk. Mivel a baj gyökerei nagyban vallásiak, a gyógyírnak is lényegében vallási természetűnek kell lennie, nevezzük bárminek is.” Művében pozitív előjellel hangsúlyozza, hogy az antikvitásban minden egyes fának, forrásnak, pataknak, hegynek megvolt a védőszelleme (genius loci), és az emberek pedig igyekeztek jóban lenni a szellemekkel. Ezzel szemben a pogányság felszámolásával lehetővé vált a természet kiaknázása.
A téma szakértői közül többen arra hívják fel a figyelmet, hogy Lynn White és követői érvelése nagyon hasonlít Nietzsche környezetvédelmi etikával társítható gondolatmenetére. Max O. Hallmann szerint a filozófus a következő pontokban bírálja a Szentírás világképét: „Elutasítja egy transzcendens világ létezésének lehetőségét, és bírálja a nyugati filozófiai és vallási gondolkodás „túlvilágiságát” és „természetellenességét”; elutasítja az emberiség-természet dichotómiát, és bírálja a nyugati filozófiai és vallási gondolkodás antropocentrizmusát; elismeri a környezeti tényezők fontosságát és a hatalomra törő akarat koncepciójával olyan elvet vezet be, amely immanens magyarázatot ad a változásra és minden élőlény kölcsönös függését hangsúlyozza; a „természethez való visszatérésre” szólít fel – egy olyan visszatérésre, amelynek során meg lehetne szabadulni a tradicionális nyugati gondolkodás természetellenes tendenciáitól.”
Nietzsche hatása köszön vissza például az Oxford University Press által kiadott, kereszténységről szóló könyv környezetvédelemmel foglalkozó fejezetében, ahol az a megjegyzés található, hogy a vezető keresztény gyülekezeteknek szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a buddhizmus és a hinduizmus spirituális értelemben jobban megfelel a tudományos világnak és a technológiai fejlődésnek, mint a bibliai világnézet. Ennek kapcsán magyar zöld szerzők is harcosan támadják az antropocentrikus álláspontot. Zsolnai László Ökológia, gazdaság, etika című művében az alábbiakat fogalmazza meg: „A nem antropocentrikus világszemléletek (például a buddhizmus vagy a taoizmus) alkalmasak arra, hogy a természet és az ember kapcsolatát ne hierarchikusan, hanem mellérendelten szemléljék.” A szerző szerint hibás az a bibliai álláspont, miszerint az embernek a természeti létezők pásztorává, gondozójává kell válnia, ugyanis a létezőknek semmi szükségük az emberre.
A természetvédő körökben nagy tekintéllyel rendelkező Jane Goodall az élővilág megóvásának tízparancsolatáról ír könyvében. Első parancsolata: „Örvendjünk, hogy az állatvilág részei vagyunk!” A szerző is azt az érvrendszert használja, amely számtalan környezetvédelemmel foglalkozó könyvben megtalálható: „Nagy agyunkkal és fejlett technikánkkal képesek vagyunk uralkodni a többi életforma felett. Mindez a zsidó-keresztény hitrendszerből ered, amely eleve abból indul ki, hogy a Földet és minden gazdagságát – az állatokat is beleértve – a mi jólétünk kedvéért teremtették.”
Innen már csak egy lépés Eduard von Hartmann álláspontja, aki az emberről, mint a „Föld bőrbetegségéről” ír. Theo Löbsack pedig a természet legfőbb tévedésének tartja a „nagyagyú embert”: „A természet kísérlete, hogy a nagyagyú lényt, az embert földlakóképessé tegye, meghiúsult.” A zöld ideológusok biológiai értéke alapján gyakorlatilag a gyomfajok közé sorolják az embert, mivel az jól szaporodik, gyorsan alkalmazkodik.
2013. 09. 13. (XVII/37)
