Atestületben mind az öt kontinens képviselői helyet kaptak (lásd keretes írásunkat), és a „meglepetések pápája” azt kérte tőlük, hogy „adjanak tanácsokat az egyetemes egyház vezetésében, és tanulmányozzák a II. János Pál által 1988-ban kiadott Pastor bonus apostoli konstitúció felülvizsgálatát”.
A kommüniké kiadását annak a több mint száz katolikus reformmozgalomnak, illetve csoportnak a nyílt levele is befolyásolhatta, akik két nappal korábban nagyobb beleszólást követeltek a világi hívek számára az egyház ügyeibe – jelentette a Kathpress elnevezésű osztrák katolikus hírügynökség. „A tekintélyelvű irányítás helyébe a párbeszédnek és a lelkiismereti döntések elismerésének kell lépnie” – írják a szeptember 30-án megtartott bíborosi tanácskozásra (konzisztórium) és a nyolctagú „elitalakulattal” való – október elején megvalósult – pápai találkozóra időzített levélben, és azon püspökök eltávolítását követelik, akik az „egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaéléseket kisebbíteni vagy elleplezni próbálták”. A negyven országból toborzott aláíró szervezetek egyházuk válságának jeleként tekintenek a Vatikán pénzügyi botrányaira és „a klerikalizmus pusztító következményeire”. Az elégedetlenség nagyságrendjét érzékelteti, hogy az aláírók között vannak azok a nyugalmazott ausztrál bíborosok is, akik a 117 ezer ember által aláírt petíciót kezdeményezték országukban az egyházi szexuális visszaélések ellen.
A pápa és a nyolc bíboros találkozójának tartalma bizalmas – hangoztatta Federico Lombardi szentszéki szóvivő, aki a reformjavaslatok céljának a Vatikán döntéshozatali folyamatainak és gazdasági-pénzügyi tevékenységének egyszerűsítését, átláthatóbbá tételét jelölte meg. Alberto Melloni olasz egyháztörténész máris az egyház arculatának újrarajzolásáról beszélt a Corriere della Sera című napilapban, a római katolicizmus utolsó másfél évszázada egyik fő problémájának nevezve a testületi döntéshozatal kérdését. Beszédes hasonlatában a pápa eddigi tevékenysége „plébániává alakította át Vatikánvárost, amelynek ő a plébánosa”. A Le Monde is új korszakról cikkezett, kiemelve, hogy ahhoz persze kevés lesz az új kommunikációs stílus, a hatalomgyakorlás közösségibb gyakorlata kell kövesse az ígéreteket. A francia balliberális napilap szerint a pápa már egy ideje puhítja belső nyilvánosságát, hiszen Pietro Parolin, a szentszéki államtitkárság új vezetője szeptember közepén a megvitatandó kérdések közé sorolta például a papi nőtlenséget. Főnöke ezzel egy időben fogadta Gustavo Gutiérrez perui-amerikai teológiaprofesszort, aki a Vatikánban eddig tűzzel-vassal irtott felszabadítási teológia (Jézus tanításait a kor gazdasági, politikai, társadalmi igazságtalanságaiból való felszabadulás szempontjai szerint interpretálja) egyik megalkotója.
Reforminterjú
Ferenc pápa a Civilta Cattolica jezsuita folyóiratnak adott és a minap tizenhat országban egyszerre megjelent, közel harmincoldalas interjúban elébe ment a találgatásoknak, és csaknem minden kardinális kérdést érintett, amire a reformokban reménykedők újragondolt választ várnak (testületi vezetés, nők szerepe az egyházban, abortusz, homoszexualitás, elváltak és újraházasodottak befogadása). Mint mondta, azok felé akar nyitni, akik „eddig úgy érezték, nincs helyük az egyházban”. Reményét fejezte ki, hogy a nyolc bíborosból álló testülettel zajló együttműködése nem csak formális lesz, hanem valódi eredmények születnek belőle. Bevallása szerint nagy eredmény tőle ez a szintű kollegialitás, mivel amikor harminchat évesen az argentínai jezsuita rend tartományfőnöke lett, autoriter módon hozta meg döntéseit, amiért kénytelen volt bezsebelni az ultrakonzervatív jelzőt. Azóta sokat változott – mondja –, így nagyszabású egyházreformját már tanácsadók bevonásával tervezi megvalósítani. Az apostoli palotát is az elszigeteltség kikerülése végett nem foglalta el: fordított tölcsérnek látja, amely belül tágas, de szűk az ajtaja. Az interjúban egyébként nem hangzik el érdemi kijelentés az egyházvezetés általa legoptimálisabbnak tartott modelljéről, csupán annyi, hogy a szinodalitást és a pápai tekintélyt nem szabad szembeállítani egymással, a püspökök testületének együtt kell működnie a pápával és fordítva.
Karakterépítésének része, hogy a pápa sajátosan közelíti meg helyzetét, és így vall önmagáról: „Nem tudom, mi is lehetne a leghelyesebb meghatározás… Egy bűnös vagyok. Ez nem csupán szófordulat vagy irodalmi kifejezőeszköz. Én egy bűnös vagyok.” A riporter aztán úgy kommentálja a beszélgetés ezen részét, mintha Ferenc nem számított volna a kérdésre, s ezért tovább gondolkodik, hogy mit kéne még ehhez hozzáfűznie. „Igen, talán azt is mondhatom, hogy kicsit ravasz vagyok, tudok helyezkedni, de emellett egy kicsit naiv is vagyok. De a legjobb összegzés, ami legbelülről fakad, s amit a legigazabbnak érzek, ez: egy bűnös vagyok, akire az Úr rátekintett” – mondja.
A személyes vallomások során a továbbiakban a legtöbb szó arról esik, hogy Loyolai Ignác spiritualitásából mi áll hozzá a legközelebb, illetve miért pont a jezsuita rendnél kötött ki. Így vall erről: „Valami többet szerettem volna. De nem tudtam, hogy mi az. Akkor már szemináriumra jártam. A domonkosok rokonszenvesek voltak, és voltak domonkos barátaim. De aztán a Társaságot választottam, amit jól ismertem, mert a szemináriumon a jezsuiták gondjaira bíztak. A Társaságnál három dolog fogott meg: a missziós lelkület, a közösség és a fegyelem. Ez utóbbi elég különös, mert én eleve fegyelmezetlennek születtem. De a fegyelmük, az, ahogy az időt beosztják, nagyon megfogott.” Közülük választott példaképet is magának, a rend névadójának egyik szoros követője személyében, akihez – szavaiból erre lehet következtetni – leginkább szeretne hasonlítani. Pierre Favre atyában az akkor még ifjú Bergogliót az nyűgözte le, hogy mindenkivel párbeszédre törekedett, még „akik a legtávolabb állnak tőlünk, és az ellenfelekkel is”, valamint „az egyszerű kegyesség, az értékítéletre való belső képessége; a tény, hogy nagy horderejű és karakteres döntéseket hozott, s ezzel egyidejűleg olyannyira kedves volt…”
A „párbeszéd mindenkivel” felfogás feldobott labda a riporternek, aki az egyház állapotáról kérdezi a pápát, és egy azóta már szállóigévé vált kifejezéssel gazdagodik. „Az egyházat olyannak látom, mint amilyen egy tábori kórház csata után. Semmi értelme egy súlyos sérülttől azt kérdezni, hogy magas-e a koleszterinszintje és a vércukra! A sebeit kell meggyógyítani. Azután beszélhetünk minden egyébről. A sebeket kell gyógyítani…, és alulról kell elkezdeni” – vallja az egyházfő, aki kevesli a „befogadó és nyitott” egyház imidzset, és a jövőt abban látja, hogy az általa vezetett rendszer „kilép önmagából”, és olyan „új utakat akar találni”, amelyeken szembe jönnek a hitetlenek, a hitehagyottak és a közömbösök is. Szerinte merészség szükséges ahhoz, hogy megpróbálják megérteni az aposztaták lemorzsolódásának okait, ám ha megteszik, az sokuk visszatéréséhez vezethet.
Kihasználva a célcsoportok felemlítését, rendtársa nyomban rá is kérdez azokra a keresztényekre, akik „nyílt sebekkel élnek”, az újraházasodott elváltakra, a homoszexuális párokra és „más nehéz helyzetekre”. Ferenc pápa jelzi, hogy érti, mit várnak tőle, és a következőt válaszolja: „Buenos Airesben leveleket kaptam homoszexuális személyektől, akik »társadalmi értelemben sebesültek«, mert azt mondják, érzik, ahogy az egyház mindig is elítélte őket. Pedig az egyház nem akar így tenni. A Rio de Janeiró-i visszaúton, a repülőjáraton azt mondtam, hogy ha egy homoszexuális ember jó szándékú, és keresi Istent, én senki sem vagyok, hogy megítéljem. Ezzel ugyanazt mondtam, amit a Katekizmus is. A vallásnak joga van ahhoz, hogy a saját véleményének az emberek szolgálatában hangot adjon, de Isten a teremtés révén szabadságot adott nekünk: nem lehet lelkileg beavatkozni egy ember magánéletébe. Egyszer valaki provokatív módon megkérdezte, elfogadom-e a homoszexualitást. Én erre kérdéssel válaszoltam: Mondd csak: Isten, mikor egy homoszexuális emberre néz, szeretettel elfogadja annak az embernek a létezését, vagy megítéli és elutasítja?« Mindig az adott embert kell figyelembe venni. És ezzel rátérünk az ember rejtélyére. Isten elkíséri az embereket életük során, és nekünk úgy kell elkísérni őket, hogy az ő helyzetükből indulunk ki.”
Egyháza szolgálóit a Biblia irgalmas szamaritánusához hasonlítja, akiknek „képesnek kell lenniük felmelegíteni az emberek szívét, együtt járni velük az éjszakában, meg kell tudniuk szólítani őket, sőt még le is kell ereszkedniük az ő éjszakájukba, az ő sötétségükbe, anélkül, hogy maguk eltévednének” – állítja a pápa, mondván: a strukturális és szervezeti reformok másodlagosak, „Isten népe pásztorokat akar, nem pedig papi államhivatalnokokat”. Úgy véli, „nem ragadhatunk le állandóan az olyan problémáknál, mint az abortusz, a melegházasság és a fogamzásgátló módszerek”, és éppen ezért a missziós pásztorleveleknek „nem azon kell lovagolniuk, hogy egy csomó tantétel megtartását megköveteljék”. Ha ennek egyensúlyát eltéveszti a katolikus egyház, a Vatikán feje szerint fennáll a veszély, hogy az „egyház erkölcsi épülete úgy omlik össze, mint egy kártyavár”.
Ehhez képest a legalább ennyire fundamentális kérdésnek tekinthető női szerepvállalásról nyíltan foglal állást. Az egyházban erről kialakult képet szerinte alaposan felül kell vizsgálni, és arról „mély teológiát” kell kialakítani. „A női szellemre mindenhol szükség van, ahol fontos döntések születnek. Ma éppen ez a kihívás áll előttünk: át kell gondolnunk, hogy milyen szerepet kapjanak a nők az egyházi hatalomgyakorlás különböző területein” – vallja az egyházfő.
2013. 10. 04. (XVII/40)
