A szülők felhívására tiltakozó menet vonult a rendőr kapitányság épülete elé, a tüntetések folytatódtak, s a „Méltóság Péntekjén”, a következő ünnepnapon érték el a csúcspontot. Közbelépett az odavezényelt katonaság is, 41 halott maradt az utcaköveken, 22 civil és 19 egyenruhás. Miután a város továbbra is forrongott, áprilisban tíznapos, kegyetlen megtorlás következett, ennek a cenzurális intézkedések ellenére országszerte híre ment, szolidaritási mozgalom vette kezdetét.
Látszólag az történt, mint az arab tavasz megmozdulásai során, amikor egy szikra elegendőnek bizonyult a diktatúrák elleni felkelések kirobbanásához. Hiszen Tunéziában a huszonéves gyümölcsárus fiú önkéntes tűzhalála adta meg a jelet, miután egy rendőrnő(!) megalázta. Egyiptomban a fiatalok twitterező közössége szervezte meg a kairói Tahrír tér elfoglalását. Líbiában a szomszédokkal való együttérzést hangoztatták, majd a bonyolult törzsi és klánszövevények érvényesültek az eredetileg három egységből álló, s voltaképpen az olasz gyarmatosítás korában mesterségesen egyesített államban. Bahreinben síiták letartóztatása, Jemenben utcai tüntetések borzolták fel a kedélyeket, jóllehet ezekben az országokban az események nem juthattak el a végkifejletig. A részben szekuláris, részben iszlamista felkelők sokszor évtizedeken át uralkodó diktátorokat döntöttek meg. Ben Ali tunéziai elnök jobbnak látta az önkéntesnek tűnő távozást, külön repülőgépén 179 bőröndöt küldött Londonba, majd maga is odamenekült családjával. Mubarak visszautasította a szaúdi egérutat, nyilván nem akarta elhinni, hogy szeretett hadserege részben átállt, részben jóindulatú semlegességet mutatott a felkelők irányába, nem riadva vissza a „vezéráldozattól” sem. (Más kérdés, hogy Egyiptomban azóta sem jutottak nyugvópontra a dolgok.) Kadhafi sorsa közismert.
Az elemzők, a nemzetközi sajtó, a Közel-Keleten érdekelt külső hatalmak jó része kész volt az ítélettel: lám az arab tavasz átterjedt Damaszkuszra is. Nem így történt. Szíriában egy sajátos, véres polgárháború alakult ki. Hivatalos adatok nincsenek, a mértékadó becslések 110-130 ezer halálos áldozatról, több százezer sebesültről, nyolcmillió hazai földönfutóról és külföldre menekülőről szólnak, két és fél év alatt, a „békeidőben” huszonöt milliós területen.
2013. 10. 25. (XVII/43)
