Paul Johnson brit történész Értelmiségiek című könyvében kifejtett megállapítása szerint Marx egész életműve talmudista jellegű, nem más, mint szakterületén működők munkáinak a kommentálása és – gyakran szélsőségesen durva hangvételű – bírálása. Marx felmenői között számos rabbi és Talmud-tudós található, ennek ellenére ő soha nem gyakorolta a zsidó vallást. Apja áttért a protestáns hitre az ügyvédi pályáján való előbbre jutás érdekében, majd az egész család követte ebben. Marx kezdetben hívő volt, az egyetemi tanulmányai során vált ateistává, és egyben zsidóságát is megtagadta. („A mennyet eljátszottam, tudom nagyon jól. Lelkem, mely egyszer igaz volt Istenhez, a pokolra választatott” – írja Marx egyik fiatalkori költeményében, lásd: Hármas halálugrás a semmibe. Hetek, 2011. augusztus 12.) Radikálisan egyházellenes nézetei csak a korai műveiben fedezhetőek fel – ekkor a vallás teljes megszüntetése volt a célja, később ezt a problémát megoldottként fogta fel, így nem foglalkozott vele.
Rétvári véleménye szerint Marx rasszizmusára remek példa P. V. Annenkovnak írt levelében kifejtett nézete, melyben az nyilatkozza, hogy „[A] négerkereskedelem előtt a gyarmatok csak igen kevés terméket szállítottak az Óvilágnak, és alig változtatták meg a világ arculatát.
A rabszolgaság tehát fölöttébb fontos közgazdasági kategória.” Ez a mondat valóban megtalálható az írásban, csak egészen más kontextusban. Marx a levelezőtársa által dicsért szocialista-anarchista Proudhon A nyomor filozófiája című tanulmányát elemezte, nem épp pozitív módon. A könyv tartalmát szegényesnek tartja, filozófiáját abszurdnak, gazdasági érveit meg értelmetlennek. Kritikája nyomatékosításának céljából Proudhon érvrendszerének hiányosságait a szabadság és rabszolgaság ellentétes fogalompárjával ismerteti úgy, hogy a szerző még ebben a helyzetben is képes lenne megtalálni az arany középutat és egyensúlyt teremteni a két fogalom között. Ebben a szövegkörnyezetben helyezkedik el az államtitkár úr által kiragadott gondolat (Marx később A filozófia nyomorúsága kritikájával válaszolt Proudhon írására).
„Ausztriában a pánszlávista délszlávok, (…) nem egyebek, mint egy felettébb zavaros ezeréves fejlődésből kikerült népszemét.” – citálja továbbá Marxot az államtitkár, aki szerint az idézet bizonyítja, hogy „Karl Marx szlávokról alkotott nézetei a náci fajelmélet ideológusaihoz álltak közel.” Nos, A magyar harc című, 1849 januárjában, a Neue Rheinische Zeitungban megjelent írás szerzője nem Marx, hanem Engels, amint azt az újság annak idején jelezte is („Geschrieben von Friedrich Engels”). Ha ettől a nem lényegtelen különbségtől eltekintünk, a szlávokra használt német jelző a „Völkerabfall” valóban szélsőségesen sértő, amit nem ment az sem, hogy maga a cikk a magyar ’48-as szabadságharcról szól, nem kis elismeréssel. (A francia forradalom után az egyik legnagyobb volumenű megmozdulásnak tekinti, kiemelve Kossuth Lajos alakját, aki egyszemélyben testesíti meg Dantont és Carnot-t.)
De Marx sem fogta vissza magát, amikor mások jellemzéséről volt szó: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető – a szerk.], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszubsztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre” – írta Marx barátjának, Engelsnek 1862. július 30-án küldött levelében.
A kereszténydemokraták szerint Marx továbbá nőgyűlölő is volt, ugyanis a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című írásában a házasság intézményét szembeállítja az általa szorgalmazott egyetemes prostitúcióval, és a nők testének köztulajdonként való kezelésével. Az említett iratban Marx a magántulajdont és a kommunizmust kívánja elhatárolni egymástól. A házasságot az exkluzív magántulajdon egyik megjelenési formájaként jellemzi, és a prostitúcióhoz hasonlítja a nők akkoriban jellemző férjhez adási szokásait. A házasságot szembeállítja a nőközösséggel, ahol a nő közösségi tulajdon, ezzel az „állati formában” mondja ki a magán és általános tulajdon közötti különbséget. A nők használatát mind egyéni (házasság keretében), mind közösségi szinten a prostitúció szóval jelzi, amivel sok korabeli nő egyet is érthetett. Ez a felfogás a házasságot, mint egyoldalú kizsákmányoló rendszert állítja párhuzamba a prostitúcióval, figyelmen kívül hagyva az intézmény valódi, kölcsönös szereteten és elismerésen alapuló voltát, ami nem nőgyűlöletet, hanem a polgári házasság kritikáját eredményezné.
Marx egyik legvitatottabb műve az elmúlt hetekben sokat idézett, ám kevesek által olvasott A zsidókérdéshez címet viseli. Az 1843-as műben ilyen részletek szerepelnek: „(…) milyen különös társadalmi elemet kell leküzdeni, hogy a zsidóságot meg lehessen szüntetni?” … „Mi a zsidóság világi alapja?
A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. (…) Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz.(…) A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehet más isten.”
Marx az inkriminált tanulmányában Bruno Bauer A zsidókérdés elnevezésű írásának kritikáját fogalmazza meg. Bauer Marx barátja és mentora volt a berlini egyetemi évek alatt. Közös pontjuk az ateizmus volt, bár Marx később azt nyilatkozta, hogy Bauer inkább elméleti, míg ő gyakorlati ateista. Miután Marx munkássága során egyesítette politikai és filozófiai nézeteit, a Bauerrel való kapcsolata egyre jobban megkopott, míg végül teljesen eltávolodtak egymástól.
Bauer a zsidóság emancipációjának politikai feltételeként a keresztény állam megszűnését, vallási tekintetben pedig az ateizmus kiteljesedését tartotta szükségesnek. Véleménye szerint a jogegyenlőség útjában teológiai különbségek állnak, a zsidó és keresztény kizárja egymást, így nem valósítható meg egy keresztény államban az, hogy a zsidóság politikai jogok részesévé váljon. A vallástól való elszakadást szabja feltételül az államnak és az emancipációra vágyó zsidónak egyaránt. Marx ezeket a nézeteket, csakúgy, mint magát az emancipációt korlátozottnak tekinti, ami valamivel jobb viszonyokat hozott létre, mint a feudalizmus. A teljes emberi emancipációhoz az egyetlen járható útnak a kapitalizmus („eddigi világrend”) meghaladását tartja. Marx megkülönbözteti a szombati és köznapi zsidót, Bauerrel szemben ő a zsidóság világi alapjának megszüntetését tűzi az egyenlőség megteremtésének feltételeként. A műben a zsidóság valódi lényegét a haszonlesésben, kufárkodásban és a pénz imádatában látja, ezek együttese testesíti meg a „zsidó gyakorlati szellemet”.
Számos Marx-kutató szerint ez a kifejezés a tőkés viszonyokra szolgál metaforaként, és nem bizonyítja, hogy a szerzőjük antiszemita lenne. A szövegből kitűnik, hogy Marx a zsidóságot azért helyezi ebbe a szerepbe, mert véleménye szerint a kapitalizmusban, a társadalomellenes elemben buzgón közreműködnek. A műben megjelent gondolatok – mint a „keresztények zsidókká lettek” vagy „a polgári társadalom saját bensőjéből szüli folyton a zsidót” – nem vallási alapúak, hanem a „zsidó-tőkés” gyakorlati szellem elsajátítására utalnak.
A Marx-apologéták szerint ebben a kontextusban az olyan kérdésnek is, miszerint „(…) milyen különös társadalmi elemet kell leküzdeni, hogy a zsidóságot meg lehessen szüntetni?” – más jelentéstartalma van, nem a zsidóság fizikai megsemmisítését fejti ki a szerző, hanem a kapitalista-tőkés társadalmi berendezkedés megszüntetését.
Bauer és Marx felfogásában az egyik legfőbb különbséget az adja, hogy Bauer szerint a zsidók vallásuktól megszabadulva képesek a társadalom szerves részét képezni, míg a tőkegyűlölő Marx szerint ez nem elegendő, le kell számolni a „zsidó-tőkés” gyakorlati szellemmel is. A Marx által használt metafora értelmezése és félreértelmezése valóban hozzájárult a modern antiszemitizmus kialakulásához, még ha eredetileg nem is ez volt a cél. A zsidóság vallástól elválasztása és pénzimádattal, haszonleséssel való azonosítása megteremtette az alapot az etnikai töltetű antiszemitizmusnak, kiterjesztve ezzel a több évszázados zsidó-keresztény ellentétből származó, vallási alapokon nyugvó antiszemitizmus alapmodelljét.
Tény, hogy Marx személye és munkássága Nyugaton elismert, az egyetemi tananyag részét képezi, számos közterület a nevét viseli, továbbá a modern szociáldemokrata irányzatok alapműként tekintenek az írásaira. Magyarország helyzete speciálisabb, hiszen a közel 40 éves kommunista diktatúra hatására az embereket sokkal érzékenyebben érintik a marxista eszmék, mint a Nyugatot. Marx nézetei vitathatatlanul hivatkozási alapul szolgáltak a szocialista diktatúrák kialakításához, hasonlóan Nietzsche Übermensch-elméletéhez és a Darwin nézetei alapján kialakult szociáldarwinizmushoz, amelyekből a nácizmus megalkotói merítettek szélsőséges gondolatmenetükhöz tudományos alapot. Személyéről és ideológiájáról történelmi múltunkra való tekintettel különösen fontos a vita, csakúgy, mint sok más kétes múltbéli szereplővel kapcsolatban. Az MTA Utcanév bizottságának állásfoglalása alapján Marx használható, de aggályos. Nézetei sok radikális elemet tartalmaznak, a terrort nem vetette meg a kommunizmus céljainak elérése érdekében, de az, hogy a Corvinuson található szobrát eltávolítják-e vagy sem, mégis inkább az egyetem belső életére tartozik, nem pedig egy kormányzati tisztviselőre.
2014. 01. 31. (XVIII/5)
