Az emberiség első ezer éve különleges volt: az emberek olyan hosszú életkort értek el, hogy az özönvíz előtt szinte minden nemzedék együtt élt. Az első ember, Ádám a Biblia kronológiája alapján akkor halt meg, amikor Noé apja, Lámekh ötvenhat esztendős volt. Az apokrif Jásár könyve szerint Ádámot Noé dédapja, Énokh, és nagyapja, Metusélah temette el. A nemzedékek együttélése miatt az eseményeket az emlékezet legalább olyan pontosan – ha nem pontosabban – megőrizte, mint a későbbi korok sokszor hézagos krónikái, hiszen ekkor a kortársak szemtanúként élték át a történelmet. A történetek mellett a nemzedékek több olyan tárgyat is őriztek, amelyek hordozták Isten érintését, például azokat a bőrruhákat, amelyekbe a Teremtő a bukás után felöltöztette az első emberpárt.
Noé születésekor a Biblia leírása alapján szülei azonnal tudták, hogy rendkívüli sors vár rá, ezért is kapta nevét: „És nevezte azt Noénak, mondván: Ez vigasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr.” Születése idején az emberiség egyre radikálisabban lázadt Istennel szemben. A tudatos szembefordulás egy zsidó történeti apokrif, az Énokh első könyve szerint Énokh apjának, Járednek az idején történt, amikor az angyalok egyik rendje, az Őrzők közül kétszáz természetfeletti lény leszállt a Hermon-hegyre, hogy uralmuk alá hajtsák az emberiséget. „Az angyalok, a menny gyermekei meglátták (az emberek leányait) és vágyra gyúltak irántuk. Azt mondták egymásnak: ‘Gyertek, válasszunk magunknak feleségeket az emberek gyermekei közül és nemzzünk magunknak tőlük gyermekeket.” Ezekat az utódokat a Biblia „nefilim” (bukottak) néven említi, akik „hatalmasok, eleitől fogva híres-neves emberek voltak”.
Éhokh eltávozása után fia, Methusélah továbbra is hirdette az igazságot, de az emberek – a félig ember, félig angyali lények, gigászok tanítása hatására – többé már nem hallgattak az intésekre. „És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” – írja a Teremtés könyve, és ezzel egybecseng a Jásár könyvének feljegyzése: „Methusélah későbbi éveiben az emberek fiai elfordultak az Úrtól, megrontották a földet, megrabolták és kifosztották egymást ... nem hallgattak Methusélahra, hanem fellázadtak ellene.”
A lázadásra Isten előbb a föld termőerejének korlátozásával választolt, majd amikor ez sem hozott változást, ítéletet hirdetett: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem.”
A leírás alapján úgy tűnik, hogy nem derült ki azonnal, vajon van-e lehetőség a megmenekülésre bárki számára. Noé „kegyelmet talált az Úr előtt” de a zsidó hagyomány alapján sokáig ő sem volt biztos abban, túléli-e az isteni büntetést. Talán ezért várt ötszáz éves koráig azzal, hogy megházasodjon és utódokat nemzzen. A Jásár könyve így ír erről: „Noé életének négyszáznyolcvanadik évében, amikorra már mindazok az emberek, akik követték az Urat, kihaltak az emberek fiai közül és már csak Methusélah maradt, az Isten így szólt Noéhoz és Methusélah-hoz: »Szóljatok, hirdessétek ki az emberek fiainak, mondván: Így szól az Úr, térjetek meg a gonosz útjaitokról és hagyjátok el a cselekedeteiteket, és az Úr is megbánja azt a gonoszt, amelyet elhatározott, hogy véghezvisz rajtatok, és nem fog megtörténni.« Mert így szól az Úr: íme adok nektek százhúsz évet, ha felém fordultok és elhagyjátok a gonosz útjaitokat, akkor én is elfordulok attól a gonosztól, amelyet kijelentettem nektek, és nem lesz az valóság, azt mondja az Úr. És Noé és Methusélah elmondták az Úr szavait az emberek fiainak, napról napra, folyamatosan szóltak hozzájuk. Az emberek fiai azonban nem hallgattak rájuk, nem fordították a fülüket oda a szavaikra, hanem keménynyakúak voltak. És az Úr adott nekik százhúsz évet, mondván: ha megtérnek, akkor az Isten megbánja a gonoszt és nem pusztítja el a Földet. És azokban a napokban Noé, a Lámekh fia megtartóztatta magát attól, hogy feleséget vegyen magának, hogy gyermekeket vállaljon, mivel ezt mondta: »Bizonnyal az Úr el fogja pusztítani a Földet, miért vállaljak tehát gyermekeket?«”
Ezt követően azonban Noé – aki „igaz, tökéletes férfiú volt a vele egykorúak között” – újabb, immár személyes kijelentést kapott Istentől arról, hogy túléli az özönvizet. Ehhez családot kellett alapítania, valamint építenie kellett egy bárkát, amelybe csak nyolc ember és az állatok léphetnek be. Noé engdelmeskedett, megnősült és három gyermeket nemzett. Ötszáz éves volt, amikor világra jött Sém, Khám és Jáfet, akiktől az új világban majd a nemzetek származni fognak.
A Bibliából kiderül, hogy Noénak a családalapítástól kezdve még száz évet kellett eltöltenie kortársaival a földön, akik közül csak az a három nő kapott kegyelmet, akik Sém, Khám és Jáfet feleségei lettek. Nem tudjuk, mikor csatlakoztak Noé családjához, de feltehetően nem sokkal az özönvíz előtt, mert egyikükkel sem szült még gyermeket, mielőtt lezajlott volna az ítélet.
Azt sem tudjuk pontosan, hogy meddig tartott a bárka építése, amelyhez Noé pontos tervrajzot kapott. A Jásár könyve szerint „Noé életének az ötszázkilencvenötödik évében kezdte el építeni a bárkát és öt év alatt építette meg ..., ahogyan az Úr parancsolta neki. És Noé vette Eliákimnak, a Methusélah fiának három lányát feleségül az ő fiai számára, ahogyan az Úr parancsolta neki. És ebben az időben történt, hogy Methusélah, az Énokh fia meghalt, kilencszázhatvankilenc éves volt ekkor.”
Miután elkészült a bárka és összegyűltek az állatok, „hetednapra megjöve az özönvíz a földre. Noé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, felfakadának ezen a napon a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának. És esék az eső a földre negyven nap és negyven éjjel. Ugyanezen a napon ment vala be Noé és Sém és Khám és Jáfet, Noénak fiai, és Noé felesége és az ő fiainak három felesége velök együtt a bárkába. ... Kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába minden testből, melyben élő lélek vala ... hím és nőstény méne be minden testből, amint parancsolta vala Isten őnéki: és az Úr bezára utána az ajtót.”
Ez az esemény a Jásár könyvében így szerepel: „És azon a napon az Úr az egész földet megrázta, a nap elsötétedett, és a föld alapjai háborogtak és az egész föld vadul mozgott, villámok cikáztak és mennydörgött és a föld minden forrása felfakadt, úgy, hogy ilyet a föld lakosai korábban soha sem tapasztaltak ... Noé és az ő házanépe és a vele levő minden élőlény bementek a bárkába az Özönvíz vizei elől, és az Úr bezárta őt. ... És összegyülekeztek az emberek fiai, mintegy hétszázezer férfi és asszony, és odamentek Noéhoz, a bárkához. És szóltak Noéhoz, mondván: Nyisd ki nekünk, hogy bemehessünk tehozzád a bárkába, miért haljunk meg? És Noé, hangosan válaszolt nekik a bárkából: ...Hát nem ez-e az a dolog, amit én már százhúsz évvel ezelőtt mondtam nektek, és ti nem hallgattatok az Úr szavára és most mégis élni akartok a föld színén? És így szóltak Noéhoz: Készen állunk arra, hogy visszatérjünk az Úrhoz, csak nyisd meg minekünk, hogy éljünk és meg ne haljunk. És Noé így válaszolt nekik: íme most, amikor látjátok, hogy a lelketek veszélyben van, meg akartok térni az Úrhoz, de miért nem tértetek meg hozzá ebben a százhúsz évben, amelyet az Úr adott nektek, mint megszabott időt?... És az emberek fiai közelítettek, hogy betörjenek a bárkába, hogy bemeneküljenek az eső elől, mert nem bírták már a rájuk zúduló esőt. És az Úr ekkor odaküldte a bárkát körülvevő állatokat, vadakat hozzájuk, és az állatok felülkerekedtek az embereken és elűzték őket arról a helyről.” A vizek ezt követően fokozatosan az egész földet elborították, így minden ember és minden élőlény – a vízi állatok kivételével – elpusztult, csak a bárkán lévők maradtak meg.
A totális, végtelen óceán közepette Noé csak a hitére és az Istentől kapott ígéretre támaszkodhatott, hogy lesz még szilárd, élhető talaj a lábuk alatt. A Jásár könyve szerint Noé így imádkozott a bárkán, amikor már mindenki kétségbe esett: „Ó, Uram segíts meg minket, mert nincs bennünk erő, hogy elviseljük ezt a gonoszt, amely körbevett bennünket, hiszen a vizek hullámai körülvettek minket, csalóka örvények rettentettek, a halál tőrei jöttek elénk, válaszolj nekünk, ó Urunk, válaszolj nekünk, világosítsd meg arcodat felénk és légy irgalmas mihozzánk, ments meg, szabadíts meg minket.”
Isten válaszolt Noé imájára, mert százötven nap után elkezdtek apadni a vizek és szél szárította a földet. A világóceán visszahúzódása nem volt gyors: közel fél évet kellett a bárka utasainak még várni, hogy kiléphessenek a szárazra. Amikor a négy emberpár és az állatok elhagyták a bárkát, első dolguk volt megköszönni Istennek a megmenekülésüket. A Biblia így írja le az első szövetségkötést – amely a mai napig érvényben van – a Teremtő és az emberiség maradéka között: „És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron. És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem. Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek. Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja, az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.”
A szövetségnek azonban feltételei is voltak, amelyek szintén érvényesek mindmáig: „Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.”
A Teremtő ígéretet tett arra, hogy özönvízzel többé nem ítéli meg a földet, és ennek pecsétjeként a szivárványt rendelte, emlékeztetőül: „nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére. Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.”
Az emberiség új esélyt kapott, bár mint a történelem hamarosan Nimróddal (Noé dédunokájával) igazolta, a gonoszság magva átjutott az óvilágból az újba is. De ez már egy másik történet.
2014. 04. 04. (XVIII/14)
