A professzor szerint a három és fél éve kezdődött, nagyreményű Arab Tavasz drasztikus változást hozott a Közel-Keleten. Viszonylag működőképes rezsimek buktak el (például Egyiptomban és Jemenben), ám helyükre nem a várva várt demokrácia lépett, hanem mészárlás és káosz. Szíria és Irak azóta is lángokban áll. Rengetegen keresik a választ, hogy miért vettek ilyen irányt a folyamatok. Mordecháj Kedar szerint a helyzet megértéséhez a középkori Európába kell visszatekintenünk.
Az öreg kontinensen a könyvnyomtatás 16. századi megjelenése óta szinte folyamatosan forradalmak dúlnak. Ez ugyanis széles körben lehetővé tette különböző új ideológiák, gondolatok terjesztését, akkoriban különösen a Luther-féle reformációét. Mondhatni, ezzel vette kezdetét a média: korai könyvek, röpiratok, háborús közlemények által.
Tekintve, hogy immáron volt mit olvasni, a társadalom egyre nagyobb rétege tudott kiemelkedni az analfabetizmusból, ami elhozta a felvilágosodás és a közoktatás megújításának korát. Politikai és ideológiai forradalmak indultak olyan személyiségek hatására, mint Rousseau, és ez a folyamat elhozta az iparosodást is. Beindult a szervezett közmunka, és így az ipari forradalom felbontotta a társadalom addig megszokott alapszervezetét: a családot. Az egyének elkerültek otthonukból, szülővárosukból, ami hosszabb távon teljes életmódváltást eredményezett: Európa elindult az individualizmus útján.
Kedar professzor szerint – ahogy arról az Élnek és gyilkolnak címmel hamarosan megjelenő könyvében is ír – az individuum egy közös nevezőt keres, így a jogok ideológiái is útjukra indultak a liberalizmus, majd a kommunizmus formájában. Európában ez végleg felszámolta a klánok, családok dominanciáját, és átvették helyüket a céhek, szakszervezetek és így tovább.
Mindez a reformfolyamat azonban sosem ért el a Közel-Keletre. E térségbe Napóleon hozta be először a tömeges nyomtatást, tehát vagy háromszáz évbe telt, mire Európából e fejlődés betört a főleg az iszlám által uralt térségekbe. Eddig a pontig a nyomtatás monopóliuma a muzulmán klérus kezében volt. Az iszlám (nevéhez hűen) teljes kontrollt gyakorolt e téren is, nem hagyott helyet semmilyen „protestantizmusnak”, hiszen a nyomtatás komoly veszélyt jelentett volna az ottani tradíciókra is.
Az ideológiai forradalom elmaradásával az európai típusú ipari megújulás sem következett be – megmaradtak az ősi családi kötelékek; a törzsi berendezkedés, amihez indokolatlanul negatív megítélés társul a nyugati társadalomban.
Mordecháj Kedar szerint azonban a törzsiség a Közel-Kelet kultúrájának egyik alappillére. Rokon férfiak helyi üzletet vezetnek a maguk szabályai szerint. Így a sivatagban két háború alakul ki: egyrészt a természet viszontagságai, másrészt egyéb csoportok ellen. A közel-keleti kultúrába így beágyazódott az erőszak, mint a túlélés legfőbb elősegítője.
E kultúrában a család kötelező kötelék. Alkalmazkodni kell a szabályaihoz, hogy aztán védelmet nyújtson. Ez magas hatalmi körökben is megfigyelhető: a szír kormány is gyakorlatilag családi vállalkozásként fut.
Súlyos probléma azonban, hogy a törzsi jog rendszerint szembekerül az állami törvényekkel. Például egy gyilkost annak családja köteles elrejteni, de ezzel szembemegy a törvénnyel, így folyamatos háború áll fenn a britek által létrehozott mesterséges államok törvénye és a „rendszerváltás” ellenére fennmaradt törzsi jogok között.
Ez különösen annak tekintetében csüggesztő, hogy a Közel-Keleten rengeteg etnikai csoport található, és azok számtalan családra, klánra osztódnak. Ezek a konglomerátumok a britek legjobb szándéka ellenére sem váltak soha egységes nemzetekké, ellentétben az európai nemzetállamokkal. „E csoportok semmilyen módon nem kommunikálnak egymással, nem tekinthetők egy népnek” – szögezte le a szakértő.
Mindezt betetőzik a vallási különbségek, hiszen az iszlám minden más vallás képviselőjére hitetlenként tekint, nem beszélve arról, hogy a muzulmán vallási szisztéma is számos ágazatra bomlik. (Illusztrációképpen: egyedül Irakban tíz domináns vallási irányzat képviselteti magát.)
Így végül azt a képletet kapjuk, hogy törzsi, etnikai, vallási és vallásirányzati alapon mind ütköznek e „társadalmak” tagjai. A 20. század első felében létrehozott arab államok többsége nem működőképes, tehát az Arábiai Lawrence-féle álom nem valósult meg, hisz máig nincs sem egység, sem béke. Az ilyen országok lakosai nem hisznek a gyarmatosítás által rájuk kényszerített államban, inkább saját klánjaikhoz, felekezeteikhez maradtak hűek. Ettől szenved máig Irak, Líbia, Algéria, Szíria. „Afganisztán 2001-es megszállása után például etnikai alapon rögtön 12 állammá kellett volna szabdalni az országot…” – vélekedett Mordecháj Kedar.
Mintha mindez nem volna még elég, a professzor szerint további súlyos konfliktusokhoz vezet az is, hogy a legtöbb rezsim, uralkodó elit csupán egyetlen csoportot képvisel az egyes arab országokban. Ahogy annak idején Szaddám Huszeint mindössze egy csoport fogadta el igazán, úgy a mostani szír Aszad-rezsim is csupán az alavita szekta elfogadott feje. (Az elsősorban hegylakók által gyakorolt alavita vallás a kereszténységnek, az iszlámnak és ősi helyi vallásoknak a keveréke, melyet a főáramú iszlám bálványimádónak tart, tekintve, hogy nem tartózkodik állatoknak vagy éppen Szűz Máriának az imádásától.) Folytatva a sort, Kadhafi is egy erőszakos törzs tagjaként mészárolt zabolátlanul saját országán belül.
A Közel-Keleten a fentiek tekintetében kivételt képeznek elsősorban az Öböl-államok, mint Kuvait, Katar vagy az Egyesült Arab Emirátusok, ahol valóban (viszonylag) szabad sajtó működik, diktatúra nélkül. E miniállamok titka minden híresztelés ellenére nem az olajban rejlik, hanem abban, hogy az uralkodó rezsim az ott élő domináns törzsből származik, és közben megtalálják a hangot a többi csoporttal is. Tehát legitim uralom áll fönn, ami társadalmi stabilitást eredményez. A Bar-Ilan Egyetem professzora kifejtette, hogy Dubainak például semmi olaja nincs, csak végtelen homok- és sókészlete; viszont szabad kereskedelmi zónákat hoztak létre, magas szintű ingatlanpiacot és világhíres turizmust – ez a sikerük titka. Ezzel ellentétben Jemenben a törzsek akkor is mészárolják egymást, ha háziállataikat azon kapják, hogy a másik törzs állataival párosodnak…
„A Nyugatnak, különösen Európának óriási hibája – fejtette ki Mordecháj Kedar –, hogy saját gondolkodásmódjukat vetítik ki a közel-keleti népekre, holott itt a helyzet gyökeresen más.” Arabok tömkelege diktátorért kiált, hisz máskülönben minden káoszba süllyed az említett különbségek miatt. Egyiptomban például már most nosztalgiával emlékeznek az elüldözött Mubarak rezsimjére.
A kutató leszögezte: csak azon közel-keleti államok működőképesek, amelyek képesek az azt alkotó törzsekkel együttműködni. Ezt rendszerint csak királyságok képesek megvalósítani. Példának okáért, Kábúsz ománi szultán sikere abban áll, hogy az országában található hat nagy törzs képviselőit meghívta, hogy a palotájában lakjanak, ahol mindennap a szultánnal reggeliznek, és közben megvitatják az ország problémáit. Addig tárgyalnak, míg egységes álláspontra nem jutnak. A jordán király is hasonlókkal próbálkozik, de a palesztinok támogatása nélkül kevesebb sikert tud felmutatni. A király Marokkóban is személyesen konzultál minden párt képviselőjével az egység fenntartása érdekében.
Az olyan térségekben, ahol ez a törekvés nincs meg, a destabilitás és a nyomor a jellemző, ami pedig a dzsihád térnyerésének kedvez. Az al-Kaida, az ISIS (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), a Hamasz és más terrorszervezetek ilyen gyökereken felnőve keserítik a közel-keleti népek sorsát. „A társadalmi vákuum ugyanis vonzza a radikálisokat, mint dög a keselyűket” – magyarázta lapunknak Kedar professzor.
Így alakult át Gáza is terrorcsomóponttá. Izraelnek (és Jordániának is) azzal kell szembesülnie, hogy az ISIS seregei lassan már a Golán-fennsíkot fenyegetik. Az elnyomott országokban iszlám ébredés zajlik, ami elsősorban a fundamentalizmus talaján áll.
Ennek egyik fő célja Jeruzsálem elfoglalása, aminek oka mélyebb az általában ismertnél. Az iszlám vallás szerint az utolsó időkben a halottak az Izrael által jelenleg uralt földön fognak feltámadni és megítéltetni. Ez a teológia kiskaput biztosított a mekkai rendszer ellen annak idején lázadóknak a menekülésre, és a hádzsot (a kötelező zarándoklatot) a Szentföld irányába terelték. Jeruzsálem tehát eredetileg nem volt muzulmán szenthely, csupán 682-től titulálták annak, mintegy „alibiként”, hogy ide menekülhessenek.
Izrael tehát ennek a forrongó olvasztótégelynek a közepén áll, egyedüli demokráciaként. Kedar professzor szerint a demokrácia az emberi és különböző szabadságjogok alapanyagaiból áll, melyekre „az arab társadalom súlyosan allergiás”. Így, bár Gáza egyáltalán nem szegény, a milliárdokat véletlenül sem kórházak, iskolák építésére használják, hanem fegyverkezésre. A Nyugat (saját ellentmondásos példájából kiindulva) úgy hiszi, hogy a palesztin vezetés jó szándékú, de nem látja, hogy egy ilyen közel-keleti vezetés számára a jólét abban áll, hogy másokon uralkodik. Az arabok hajlandóak feladni minden élvezetet és tisztességet, hogy tradícióikat megtarthassák és másokkal betartassák.
Ezért a nyugati beavatkozások semmilyen szinten nem voltak és nem is lehetnek sikeresek. „Gáza problémája nem hasonlítható nyugati válságokhoz, így a kellő történelmi, kulturális és vallási ismeret hiányában mindenkinek jobb lenne, ha békén hagynának minket (Izraelt). Az ősatyák földjét ugyanis a Népszövetség az 1920-as San Remo-i Egyezményben a zsidóság tulajdonának nyilvánította.”
2014. 07. 25. (XVIII/30)
