Köztudott, hogy nem mindig volt ez így Európában sem. A vallási tradíciók, dogmák, sőt rendszerek kritizálásáért vagy elutasításáért hosszú évszázadokon keresztül nagy árat kellett fizetniük azoknak, akikben erősebb volt az igazság iránti szeretet, mint a hivatalos, uralkodó vallási rendszer és vezetése iránti lojalitás. Másrészt a keresztényeknek kell leginkább óvakodniuk a hatalmi és spirituális, erkölcsi tekintély szimbiózisától, melynek maga Jézus Krisztus, majd később az apostolok is áldozatai lettek. Jézus Krisztus földi szolgálatának ideje alatt szinte alig múlt el nap, hogy ne kritizálta volna korának hivatalos, hatalom által védett fő vallási áramlatait. Ő ugyan nem volt antijudaista, soha nem szakadt ki Izrael nemzeti keretéből, de a babiloni fogság után kialakult judaizmus tradícióját és annak vezető vallási elitjét rendszeresen és élesen támadta (ahogy ezt tették az ószövetségi próféták is).
Alapvető problémának például azt látta, hogy a vallási uralkodó elit az istentiszteletet és a vallási gyakorlatot csupán eszközként használja arra, hogy hataloméhségét kielégítse, jólétét, társadalmi megbecsülését fenntartsa. Ezzel szemben Jézus nem papok, rabbik, lelkészek, hanem Isten eljövendő országát hirdette, akinek a tisztelete személyének, valós nagyságának, értékeinek és tekintélyének szabad döntésen alapuló méltánylásán nyugszik. A Názáreti tudomásul vette, ha elutasították, személyének, szolgálatának káromlásával szemben határozottan, de sohasem erőszakosan érvelt ellenfelei előtt. És azoknak is megbocsátott már a golgotai kereszten, akik Pilátustól követelték a megfeszítését.
Miért elfogadhatatlan egy hívő számára bizonyos vallási szimbólumok kiemelt védelme? Először is a vallás eredeti rendeltetése (legalábbis a zsidó–keresztény felfogás szerint) Isten személyének és teremtményeinek, embereknek a szeretete és tisztelete. A két nagy parancsolat az Ó- és az Újszövetségben is ugyanaz. A vallási rendszerek tekintélye és tisztelete akkor igazságos és reális, ha az arányos tényleges spirituális és erkölcsi értékeikkel, társadalmi jelentőségükkel, érdemeikkel. Vagyis a vallási rendszerek vezetői, képviselői sem a követőiket, sem a kívülvalókat nem kötelezhetik arra, hogy érték, teljesítmény nélkül vagy a fölött, pusztán azért, mert szervezetük történelmi, vallási jellegű, méltánylásban részesítsék. Ráadásul olyan esetben is, amikor egyértelműen megsértik azokat a klasszikus humanista elveket, amelyek évezredek óta az emberi együtt-élés legalapvetőbb normáit jelentik.
2015. 01. 23. (XIX/4)
