John Kerry amerikai külügyminiszter azt mondta két évvel ezelőtt, hogy „másfél vagy legfeljebb két év múlva a tárgyalások lehetősége lezárul”. Igaza lehet, bár az túlzás, hogy Benjamin Netanjahu lenne az egyetlen külpolitikai tényező a palesztin államiság útjában, hiszen Obama sem tudja hatékonyan előremozdítani a béketárgyalásokat. Bár hivatalosan nem ismerik el, a ramallahi vezetés többsége nosztalgiával tekint vissza George W. Bush elnökségére, mivel ő nagyobb befolyást gyakorolt az izraeli kormányzatra, mint a jelenlegi amerikai vezetés.
Szaeb Erekat, aki palesztin részről az Izraellel és Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások politikai megbízottja, állítólag gyakran megjegyzi személyes beszélgetések során, hogy Bush volt az első amerikai elnök, aki támogatott egy önálló palesztin államot, és akinek az elnöksége alatt ténylegesen felszámoltak egyes, a palesztinok által magukénak vallott területen lévő izraeli telepeket.
Bár Obama sokszor került összetűzésbe Netanjahuval, és a tavaszi választások után is hangsúlyozta, hogy az izraeli és a palesztin vezetés részéről egyaránt a kétállami megoldás és a palesztin helyzet hosszú távú javítása melletti elkötelezettségre számítanak, nem sok lényegi előrelépés történt elnöksége alatt az ügyben. Ezt a tavalyi Erős Szikla Hadművelet is jelzi (lásd. előző számunkban), mely az amerikaiak által támogatott kilenc hónapos eredménytelen béketárgyalás után alig pár hónappal indult. Az először 1996-ban megválasztott, jelenleg negyedik ciklusát töltő izraeli miniszterelnök a tavaszi választás előtt egy nappal azt mondta, amíg ő marad hatalomban, szó sem lehet szuverén palesztin államalakulat létrejöttéről – bár a győzelem után már úgy nyilatkozott, hogy egy fenntartható és békés kétállami megoldást támogatna. Netanjahun kívül az államfőről, Reuven Rivlinről is közismert, hogy nem híve az önálló Palesztinának, hanem inkább az arab lakosság integrációjára teszi a hangsúlyt.
Generációk konfliktusa
A kétállami megoldás lehetőségéből kiábrándult palesztinok egyre inkább egy kétnemzetiségű államon belüli egyenlő polgárjogaikért indulnak harcba, beleértve a szavazati jogot is, ami az izraeli vezetés szempontjából akár még veszélyesebb is lehet.
Khalil Shikaki palesztin közvélemény-kutató úgy nyilatkozott a New York Timesnak a palesztin társadalomban megjelenő, sosem látott nagyságú generációs szakadékról, hogy „csak kérdezze meg a fiam. Szerinte az én korosztályom megbukott, és vissza kellene vonulnia a közéletből a kétállami megoldás paradigmájával együtt. A mi generációnk a palesztin nemzeti mozgalom aranykorában formálódott, az övé pedig Oslo bukása után, az internet korában. Mi pragmatikusok vagyunk, ő idealista. Mi függetlenséget követelünk, ő egyenjogúságot”.
A palesztin ifjúság kezdi elveszteni a türelmét a Palesztin Hatóság (PH) iránt, és ezzel együtt a kétállami megoldással szemben egyre inkább egy kétnemzetiségű Izraelen belüli egyenlő jogokért küzdenek. Még az elnök fia, Tarik Abbász is úgy nyilatkozott, hogy „ha nem akarnak nekem függetlenséget adni, adjanak legalább polgárjogokat. Én nem akarok dobálózni, lövöldözni, utálni másokat, hanem inkább a törvény hatálya alatt szeretnék állni”.
Az ifjabb Abbász még apjával is vitába szállt az ügyben, kardoskodva nézetei mellett. Egy fiatal palesztin újságíró azzal indokolta az egyállami megoldás irányába való elmozdulást, hogy bár izraeli kortársaik bármikor repülőre szállhatnak és elutazhatnak Párizsba, nekik ehhez az út előtt már hónapokkal engedélyt kell kérniük a hatóságoktól. „Államot sosem fogunk Izraeltől kapni, jogokat viszont szeretnénk. Olyanok akarunk lenni, mint ti.”
Viszont a kétnemzetiségű, egységes államra irányuló törekvéseik megingathatják a PH helyzetét is, mely az oslói békefolyamat során mintegy várakozóban lévő kormányként jött létre, tehát a palesztinok integrációja megsemmisítené a hatóság létalapját is. Ez esetben viszont fennáll a veszély, hogy a jelenleg konszolidált térségben is nagyobb befolyásra tenne szert a Hamasz, ahogy az történt is 2006-ban a Gázai övezetben. A Hamasz akkor eredendően rendszerellenes mozgalomként mégis indult a választásokon, majd miután megnyerte, a Fatah ellenállását fegyveres erővel megtörve, egy elhúzódó konfliktussorozat végén néhány nap leforgása alatt átvette az uralmat az övezet felett.
2015. 07. 31. (XIX/31)
