A céziumatomnak megközelítőleg 794 billiószor kell rezegnie ahhoz, hogy elteljen egy nap a Földön. Ebből pedig 365-nek, hogy elteljen egy év. Ez az a két szám, amelyeken keresztül korunk az eseményeknek azt a sorozatát követi, amelyet világtörténelemnek hívunk. Azonban, ha kinyitjuk a Biblia első oldalát, a 14. versben az alábbiakat olvashatjuk: „S monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.” A Teremtő tehát a céziumatom helyett a Föld forgása és Nap körüli keringése, illetve a Hold keringésének ciklusain keresztül értelmezi az időt, amelyet ünnepekre, napokra és esztendőkre oszt föl.
Ha egymás mellé tesszük a két rendszert, látjuk, hogy a hatezer év során az emberi időfelfogás gyorsan elhagyta azt, amit a Biblia „ünnepeknek” nevez, ezenkívül pedig a klasszikus 354 napos holdévet 365 napos napévre nyújtotta, és fordulópontját szeptember–októberről december–januárra tolta át. A három viszonyítási pont közül mára egyedül a „nap” fogalma maradt meg eredeti tartalmával, amely négy másodperc eltéréssel továbbra is megegyezik a bibliai egységgel.
A hétköznapi élet szempontjából ez a diszharmónia kényelmesen elviselhető, sőt kifejezetten praktikus, hogy nem hat különböző évhossz kering a naptárban a napév–holdév konfliktus enyhítésére. Mégis, egyre többen foglalkoznak azzal, hogy az „ünnepek” és az „évek” hiánya a modern történelemfelfogásban olyan extra dimenziót rejtett el előlünk, amit újra fel kell fedeznünk ahhoz, hogy jobban megértsük az egyes korszakokat és az azok közötti összefüggéseket.
2015. 08. 28. (XIX/35)
