„A valóság elég ronda egy hely” – írja le Ernest Cline regényíró a Ready Player One (Első játékos készen áll) című bestseller regényében arról az utópisztikus világról, amely 2044-re következik majd el az emberiségre. Mivel az offline életutak bezárulnak, egy vállalkozó – James Halliday – megalkotja az OASIS-t, egy virtuális világot. A frusztrált és élvezetekre vágyó tömeg egyszerű regisztráció és a virtuális szemüveg felvétele után újjászülethet ebben a digitális térben. Új nevet választhat magának, illetve új életet, és akár úgy is viselkedhet, ahogy arra a természetes életben valamiért sosem volt, vagy már nincs lehetősége. A Steven Spielberg rendezésében hamarosan filmadaptációként is megjelenő vízió felé tett egy nagy lépést a valóság 2016-ban, amikor Zuckerberg egy Oculus szemüveget használva virtuális szelfit készített magáról a Los Angeles-i fejlesztői konferencia színpadán.
A virtuális valóság (VR) kétdimenziós formája egy, a szoba sarkában vibráló monitorból indult útnak, hogy meghódítsa a világot 1977-ben, amikor Steve Jobs bemutatta az Apple II-t, az első személyi számítógépet. A kilencvenes évek végétől már laptop formába préselte magát, hogy bárhová magunkkal vihessük. 2007-ben, az iPhone megjelenésével tovább zsugorodott, hogy a zsebünkbe férhessen, három évre rá pedig sokan már az iPadjüknek köszöntek jó éjszakát.
Ezzel párhuzamosan fizikai látóterünkből is egyre nagyobb részt kértek az évről évre egyre nagyobbá váló kijelzők: egy normál asztali monitor a javasolt fél méteres szem–kijelző-távolság betartása esetén 20 százalékot vett el, egy ölben tartott laptop már 35 százalékot, a kezünkbe vett okostelefon és tablet 15, illetve 40 százalékot. Az így fennmaradó passzív látótérben még észrevehettük, ha egy kollégánk kérdezni akar valamit, esetleg pont most futott be a metró a kívánt megállóba, vagy pedig azt, hogy az ablakon túli világban épp eleredt az eső. Vagyis a méretben és tartalomban is egyre több vizuális ingert nyújtó 2D-s kijelzők sosem tudtak teljesen bezárni minket a virtuális valóságba, hiszen a tekintetünket bármikor szabadon fölemelhettük, hogy néhány pillanat erejéig visszazökkenjünk a természetes környezetünkbe.
2016. 10. 21. (XX/42)
