A Nyugat és az Iszlám összeütközése nem más, mint az a harc, amiről János evangélista beszél. Én a magam kis Apokalipszisében megmaradok két lábbal ebben a földi valóságban. Semmi találós kérdés, semmi rejtvény, semmi hátsó szándék. Csak nagyon egyértelmű tények. Nyilvánvaló események. Egy olyan világ félreérthetetlenül kirajzolódó képe, amelyben megvalósulni látszik egy kétezer éves prófécia. Tudom, hogy a Fenevad cinkosai nem örülnek majd ennek. Tudom, hogy az én kis Apokalipszisem meg fogja sokszorozni a már megszokott fenyegetések számát. De ez nem ijeszt meg, nem veszi el tőle a kedvem. Már megvívtam azt a háborút, amit fontos volt megvívni. Ezt már nem lehet kitörölni, még akkor sem, ha minden egyes könyvemet elégetik az 1938-as Berlin egyik terén. És bármilyen árat kell is fizetni érte, én folytatni fogom a harcot.
***
A kollaboránsok bélyege, a másik fenevadé, amelyik akár jó-, akár rosszhiszeműen segíti a Fenevadat. Ez Európa, amit Eurábiának hívok, ez a Nyugat, amelyet morális rákbetegség emészt, az Iszlám játékszabályai szerint játszik. Rezignált, leigázott, beijedt. Az Apokalipszisre történő utalás csupán intellektuális játéknak tűnik, igaz? Irodalmi leleményességnek, írói fantáziának, mesebeszédnek. Csakhogy ez a tragikus valóság, amelyben benne élünk, kétezer évvel János evangélista után. Ahhoz, hogy ezt megértsük, elég, ha belelapozunk az újságokba és belenézünk a tévébe, vagy meghallgatjuk azokat a képtelenségeket, amiket az európai politikusok mondanak. Gondoljon csak arra, amiket a Francia Köztársaság elnöke, vagyis Chirac mondott Philippe de Villiers-nek: „Mon cher ami, les racines de l’Europe sont autant musulmanes que chrétiennes!” (Drága barátom, Európa gyökerei legalább annyira muzulmánok, mint keresztények!) Felesleges azon tanakodni, vajon ivott-e. Nem ivott, éppen előtte sikerült meggyőznie a szövetségeseit, hogy az Európai Alkotmányban ne említsék meg a zsidó-keresztény gyökereket. Vagy gondoljunk csak arra, amit a francia szocialista, Laurent Fabius mondott 2003 májusában azon a kongresszuson, amelyet a pártja rendezett Dijonban: „Ha majd a polgármesteri hivatalainkat díszítő Marianne egy olyan francia fiatalasszony vonásait viseli, aki bevándorolt hozzánk és itt állampolgárságot kapott, akkor nagy lépést tettünk előre a Köztársaság eszméinek megvalósításában.” Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a Fenevadnak már sikerült megnyernie a másik fenevad segítségét. 2003 júniusában Jean Raspail, az az író, aki az Il campo dei santi, a Szentek Tábora című könyvében már 1973-ban bejelentette a civilizációnk pusztulását, írt egy cikket a Le Figaróban János evangélista stílusában. Olvassa el! Beszél arról a lüktető tamtamról, ami Franciaországban is a befogadás, a multikulturalizmus, az emberi jogok ütemét veri, persze csupán az egyik oldalra érvényesen. Rámutat azokra az önkényeskedő törvényekre, amiket ma antirasszista törvényeknek hívnak. Beszámol az ország öncsonkításáról, amit az iskolákon és a bíróságokon, a pártokon és a szakszervezeteken, az újságokon és a tévécsatornákon keresztül véghezvisz, kiszolgáltatja magát a bevándorlóknak, és így fejezi be a cikkét: „Meg vagyok győződve róla, hogy Franciaország sorsa megpecsételődött. Azért vagyok meggyőződve, mert – ahogy François Mitterand mondta – már otthon érzik magukat az én otthonomban. És a helyzet immár visszafordíthatatlan. 2050-re az eredeti franciák a lakosságnak mindössze a felét fogják kitenni. És már mind öregek lesznek. A másik fele magrebi, afrikai, ázsiai lesz, a harmadik világnak nevezett kifogyhatatlan utánpótlásból fog származni. És egész Európa, az egész, menetel a saját halála felé…”
2016. 12. 16. (XX/50)
