A kereszténység radikálisan újat hozott a világba a jótékonykodás és az emberi együttérzés, segítségnyújtás területén. Az ókori görögöknél a jótékonykodás csak elvétve fordult elő, akkor sem szervezetten, államilag támogatva, hanem néhány filozófus propagálta csupán, míg más gondolkodók ellene voltak a gyakorlatnak. A rómaiaknál ismeretes volt a liberalitas fogalma, de ez azt jelentette, hogy olyan, általában megbecsült emberek részesültek adományban, akiktől az adományozó cserébe viszonzást várt.
Jobb adni, mint kapni
Az Újszövetségben Jézus két példabeszéde is az elesettek megsegítésével foglalkozik. Az első keresztények a Máté evangéliumában olvasott részt – „éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám” – világos parancsolatnak tartották, és a jó szamaritánus története sem hagyott kétséget arról, hogy miként kell bánni a bajba jutott emberekkel. Az ősegyházat jelentő zsidó hívek ráadásul olyan kultúrából jöttek, ahol a zsinagógai alamizsnagyűjtés ismeretes volt. Éppen emiatt a korai keresztények a caritas szerint éltek, vagyis az ellenszolgáltatás elvárása nélküli adakozásban, amellyel a szükségben lévő gazdasági, fizikai szenvedésén enyhítettek. A harmadik századi Tertullianus egyházatyától tudjuk, hogy e célból már az akkori keresztények pénzügyi alapot hoztak létre. A hívek előtt a Mester példája lebegett, aki a legtöbbet, az életét adta értük, ezért kötelesnek érezték ők maguk is, hogy adjanak – ne csak szavakat, de anyagiakat is. Különlegességnek számított, hogy nemcsak saját hittestvéreik felé hajlott a kezük, de a pogányok is részesültek az adományokból. Óriási különbséget jelentett a római világban, hogy önként, érdek nélkül tették ezt, és nem az állami karrier érdekében.
2017. 05.12. (XXI/19)
