A görögökhöz hasonlóan a rómaiak sem becsülték sokra a kétkezi, fizikai munkát. Alantas tevékenységnek látták, amely a társadalmi ranglétrán alul állóknak volt fenntartva. Az első századi híres politikus-ügyvéd, Cicero egyenesen úgy vélte, hogy a betevőért végzett munka nem méltó egy szabadon született úriemberhez. A Római Birodalomban ugyanis a fizikai munka a rabszolgák feladata volt, akiknek amúgy is az volt a dolguk, hogy uraik élvezetének eszközei legyenek. Elődeiknél, a görögöknél gyakori életképnek számított, hogy a férfiak sétálva, netán ücsörögve az állammal kapcsolatos témákról csevegtek, és nem tették kezüket az eke szarvára. Ebbe, a fizikai munka iránt lenéző, ellenséges környezetbe robbant be a kereszténység, amely radikálisan újat hozott ezen a területen is.
Aki nem dolgozik…
A Mester maga is ácsként dolgozott földi szolgálata megkezdéséig, az első tanítványok között kérges tenyerű halászokat találunk, és az új hit terjesztésének legfontosabb munkatársa, az Újszövetség nagy részének szerzője, a sátorcsináláshoz értő Pál apostol is fizikai munkát végzett. A How Christianity Changed the World megjegyzi, hogy a rómaiak – más egyéb mellett – a munkához való hozzáállásuk miatt is sokszor undorral reagáltak az első keresztények viselkedésére. A negyedik században keletkezett Apostoli Alkotmányok című irat Pál apostol thesszalonikabeliekhez írt levelére hivatkozva ítéli el a restséget, a hatodik századi bencés szerzetesek pedig a mindennapi munkavégzést spirituális fejlődésük fontos elemének tartották. Nem véletlen, hogy a restség bekerült a középkori egyház által számon tartott hét fő bűn közé.
2017. 05.19. (XXI/20)
