„Mivel parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez” – teljesedett be i. sz. 32 tavaszán Ézsaiás szava (Ézsaiás 28:10-11) pünkösdkor azon a százhúsz egyszerű emberen, akik a Templom oszlopcsarnokában „megteltek Szent Lélekkel”. A képzett görög orvos, Lukács által gondosan feljegyzett esemény valóban nem holmi „zugolyában történt”, misztikus fordulat volt – ahogy Pál is tanúsította Agrippa királynak –, hanem a kor egyik kiemelt, minimum százezer fős tömegrendezvényén, a hetek ünnepén történt a zsidó közélet epicentrumában, Jeruzsálemben. Nem véletlen, hogy a Jézus drámai kivégzését hozó pászkaünneppel együtt a föltámadás pünkösdi üzenete is eljutott a hazatérő zarándokok szóbeszéde nyomán a Pártus Birodalom keleti határától, Indiától a császár udvaráig, Rómáig.
Az átmeneti szélvihart idéző hangjelenség és a tanítványok fölött vörösen lobogó fények vibrálásán túl a valódi, sokkszerű ámulatot a táncoló, nevető, földre zuhanó galileaiak „idegen nyelve” és „dadogó ajka” váltotta ki, amiről
Ézsaiás hatszáz éve prófétált Jeruzsálemben. A látszólag bukott Jézus-mozgalom megmaradt tagjai olyan atmoszférát teremtettek a Templom-hegy hatalmas „arénájában”, hogy Lukács szerint ezzel környezetüket is „eksztatikus” hangulatba hozták. Pont úgy, ahogy Isten a pünkösdről a Tórában előre rendelkezett: „És örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, te és a te fiad, és leányod, szolgád, szolgálóleányod, és a lévita, aki a te kapuidon belül van, és a jövevény, az árva és az özvegy, akik te közötted vannak, azon a helyen, amelyet kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy oda helyezze az ő nevét.” (5Mózes 16:11)
2017. 06.09. (XXI/23)
