„És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak. És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, akik körülöttük voltak, és azok előtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat. És elhagyták az Urat, és szolgáltak Baálnak és Astarótnak” – így összegzi a Bírák könyve (2:11–13) a honfoglaló Józsué halálát követő sötét korszakot. A Szamária és Júdea hegyein megtelepedő izraeliták ekkor kerültek először a térség kultúráját meghatározó kánaáni főistenek igézete alá a Kr. e. 13. században. Baál neve különböző összefüggésben több mint kilencvenszer fordul elő a Bibliában, mint Izrael Istenének legfőbb ellenfele. Hatása és befolyása annyira meghatározó mind a rabbinikus, mind a keresztény irodalomban, hogy személyét sokan magával a Sátánnal azonosítják. Ezt a feltételezést támaszthatja alá az a tény is, hogy Ezékiel Lucifer leírását Tírusz királyához köti, aki Baál (vagy későbbi nevén Melkart) földi megtestesítője volt a föníciai vallásban. Nevének jelentése is erre utal: úr, uralkodó és király, valamint a „népek védelmezője”.
Baál tisztelete rendszeresen összefonódik szexuális kicsapongásokkal, amelyről az első bibliai utalást a Jordán keleti oldalán, Sittimben történt nemzeti drámánál olvashatjuk. Itt a Baál-Peor tiszteletére csábító moábita lányok saját testüket ajánlották fel a honfoglalásra készülő izraelieknek, hogy ezzel közösen adjanak tiszteletet és hatalmat az istenségnek. Bár a Mózes negyedik könyvében található leírás szűkszavúan „paráznaságként” írja le az ünnepet, a Kánaán északi határán fekvő ősi kereskedelmi központ, Ugarit város gazdag könyvtára már jóval bővebben utal arra, milyen események is történhettek ezen a tragikus „fesztiválon”. Az épp ezzel egy időben, a Kr. e. 14. században fénykorát élő királyság romjai között talált több száz kőtábla a kor és a Biblia egyik legfontosabb külső szövegemléke, amik végig úgy írják le Baált, mint a helyi „pantheon” legfontosabb istenét. Mivel az Ugarit bukása után fölemelkedő térségbeli nagyhatalom, Tírusz és Szidón nagyon kevés írásos emléket hagyott maga után, ezért annak kultúráját is ezekből, a föníciai ábácé előfutárának számító ékírásos feljegyzésekből ismerhetjük meg. Ezek a fönnmaradt táblák minden pontban alátámasztják a Törvény és későbbi görög–római beszámolók undorral teli leírásait az Ígéret Földjének perverz és féktelen lakosairól, akiknek romlott örökségét Fönícia magába szívta és integrálta, majd exportálta a Földközi-tenger egész vidékén.
Vér és fajtalanság
2017. 07.28. (XXI/30)
