Ezerkilencszáztizenhét, az első világháború negyedik éve. A gyors győzelem ígéretére bevonuló európai ifjúság nagy része már halott. Miután a Verdun és a Somme folyó völgyében több mint egymillió angol és francia katona veszett el értelmetlenül, a szövetséges hadvezetés világosan látta, hogy a világméretűvé duzzadó háború nem a frontvonalon, hanem a hátországban dől el. Az nyer a végén, aki több élő anyagot és vasat tud a lövészárkok feneketlen gyomrába tolni, kivéreztetve ezzel a másik oldalt. Ebben az elhúzódó halálversenyben az antant és a tengelyhatalmak egyaránt minden adu ászukat kijátszották, hogy kölcsönösen gyengítsék egymás társadalmi stabilitását, miközben saját népükből az utolsó fontot, márkát és frankot is kipréseljék a háború folytatására. Így kerülhetett ősszel a brit kabinet asztalára a cionizmus ügye, a zsidó nemzeti otthon megteremtése. A kulcsszereplő pedig egy orosz származású vegyész, Chaim Weizmann volt.
Egy inspiráló gondolat
Weizmann életrajzírója, Dr. Motti Golani szerint a külsejében egyetemi tanár, szívében viszont már kezdettől fogva államférfiként viselkedő professzor az 1903-as bázeli konferencián kapott látást arról, hogy nem az Ígéret Földjét akkor birtokló Törökországban és annak szövetségesében, II. Vilmos császár személyében kell várniuk a modern „Círuszt”, hanem London lesz az a hely, ahol kormányok közönyében pattogó ügyük végül pártfogásra talál. Ennek reménye pedig egy térkép volt, igaz, nem az Erecről, az ősi zsidó földről, hanem egy kelet-afrikai gyarmatról a mai Kenya területén. Ez a helyszín – a Palesztina helyett javasolt „Uganda-terv” – az orosz pogromok hallatán adott együttérző, és persze politikai reakció volt Anglia részéről, hogy maga mellé állítsa a bázeli kongresszust. A cionista vezetők, élükön az orosz küldöttséggel, látványosan elutasították a „felháborító” javaslatot, amivel London jó időre kiírta magát a komolyan vehető partnerek listájáról. Weizmann azonban – bár maga is elutasította a Szentföld alternatívájaként benyújtott koncepciót – fölismerte, hogy maga a gesztus történelmi jelentőségű: „Ez volt az első alkalom, hogy egy nagyhatalom – mégpedig az egyik legfontosabb – úgy gondolta, hogy komolyan számolni kell velünk mint a nemzetközösség tagjával. Ilyen korábban sosem történt” – adta vissza Golani a fellelkesült Weizmann gondolatait.
Ez a fölismerés vezette az ifjú vezetőt arra, hogy elvállalja a manchesteri egyetem felkérését a kémiai tanszék oktatói posztjára. Barátai szerint döntése „őrültség” volt, mivel azzal, hogy a Bécs–Párizs–Berlin háromszögből kivonult, úgy tűnt egyfajta önkéntes száműzetésbe vonult az ügyük szempontjából jelentéktelennek tűnő gyárvárosba. Weizmann azonban már a jövőt érezte. Tíz évre rá Franciaország és Németország elmerült a háborúban, a cionista kongresszus pedig pártokra szakadt a tengely és antant törésvonalai mentén. Angliát viszont a Szuezi-csatornán keresztül érdekei továbbra is a Közel-Kelethez kötötték, ahol 1917 őszére Allenby tábornok vezetésével a brit csapatok egészen Jeruzsálem kapujáig, Beerseváig nyomultak előre az oszmán csapatokkal szemben. Oroszlánszívű Richárd után hétszáz évvel újra angol katonák készültek arra, hogy megostromolják a Szent Várost.
2017. 11.02. (XXI/44)
