Az egzisztencializmus mint eszmei irányzat, a 19. század közepén „indult útjára”. Ebből bontakozott ki az abszurd, valamint az úgynevezett perszonalizmus. Természetesen a sorozatunkban bemutatott fokozatosság viszonylagos, hiszen a gondolati síkokat nem különíthetjük el egymástól a történeti vagy éppen fogalmi szempontok alapján. Sokkal inkább néhol érintkező, egymást kiegészítő, ugyanakkor párhuzamosan egymás mellett haladó gondolati irányt képzeljünk magunk elé.
A perszonalizmus fogalmának az eredete a latin persona szóhoz köthető, amely nyilvánvaló utalás a szentháromságtanra. Tertullianus ugyanis, aki az első jelentős, a görög mellett latinul is író egyházatya volt, Istent úgy írta le, mint aki egy substantia (lényeg) és három persona (személy). Később Friedrich Schleiermacherhez (1768–1834) kötötték a perszonalizmus kifejezést, ő ugyanis a panteizmussal (minden-isten) szemben a perszonalizmust használta a személyes istenbe vetett hit megfogalmazásaként. Sajnos Schleiermacher ezzel megágyazott a szubjektív, liberális teológiának, hiszen kisajátította Istent, méghozzá úgy, hogy nem vette figyelembe a saját magáról adott közlést, vagyis a Beszédét.
2018. 05.11. (XXII/19)
