Amikor az izraeli kommandósok 1960-ban elfogták Adolf Eichmannt, a magyarországi holokauszt legfőbb felelősét, a magyar pártvezetés számára nagy dilemmát jelentett, hogy miként reagáljanak a készülő jeruzsálemi perre. Bár voltak, akik támogatták volna az együttműködést az izraeli hatóságokkal, Kádár János pártfőtitkár a Politikai Bizottság ülésén kiadta az utasítást, hogy az ügyet nem szabad zsidó vonatkozásúként kezelni: „Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügy-ből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell.”
A kommunista antiszemitizmus
Kádár álláspontja nem csak az Eichmann-ügyben volt irányadó a zsidósággal kapcsolatban. A nagy hallgatás egészen a rendszerváltásig – sőt azon túl is – rányomta bélyegét a huszadik századi magyar történelem talán legbonyolultabb kérdésére. Nem véletlen, hogy a magyar holokauszt történetét egy Amerikában élő történész, Randolph L. Braham írta meg, és ő is csak 1988-ban végzett a munkával.
2019.11.08 (XXIII/45)
