hetilap

Kétségtelen, hogy a mai Z és az alatti generációk tagjai súlyos kihívásokkal küzdenek. Nem véletlen, hogy köreikben a mentális betegségek járványszerűen terjednek, és talán az is megkockáztatható, hogy az előző korszakok fiataljai ebből a szempontból jobb helyzetben voltak. Ugyanakkor gondoljunk csak bele, mihez kezdtünk volna mi – jelen esetben negyvenesek –, ha gyerekkorunkban lett volna világháló, TikTok vagy éppen internetes zaklatás; ennyi széteső család, depressziós szülő; ilyen öldöklő verseny a megélhetésért és nem utolsósorban harmadik világháborúval fenyegető fegyveres konfliktus a szomszédban. És akkor még nem említettük a woke- és genderideológiák pusztító hatását, vagy a gyomorrontásig fogyasztott hírek és álhírek világát, amelyben minden korábbinál nehezebb feladat megmondani, hogy mi/ki a jó és mi/ki a rossz.

Ilyenkor a legkevésbé kritikára, sokkal inkább bátorításra van szükség.

Olyan üzenetekre, mint amit a világhírű pszichológiaprofesszor, Jordan Peterson fogalmaz meg a fiatal nemzedék számára: a reménytelenség és a keserűség falán már az olyan apró viselkedési változások is rést ütnek, mint amikor valaki kitakarítja a szobáját. Ezek a jelentéktelennek tűnő lépések ugyanis dominóhatásúak: ha elég gyakran megismétlik őket, új szokásokat és fokozatosan új érzelmeket hozhatnak létre. És akkor jöhetnek a keményebb harcok, hiszen – ahogy Peterson mondja – a hit a bátorság egy formája, és véletlenül sem az értelem beáldozása valami olyasmi érdekében, ami nem igaz.

Ez amúgy a régebb óta fiatalok számára is megfontolandó üzenet.