Keleti Ágnes január 2-án, 103 évesen elhunyt.
„Nem vagyok néni… nem akarok öreg lenni. Én még mindig csak Ági vagyok” – mondta a századik születésnapja előtt Keleti Ágnes, akinek egyébiránt semmilyen szervi baja nincs, rendszeresen kijár levegőzni, hajlékony, nem koptak el az ízületei és töretlen a humorérzéke. „Nem gondolok a múltra, én már csak előre nézek” – válaszolta minap, mikor egy villáminterjú erejéig sikerült őt elérnünk és megkérdeztük tőle: visszatekintve hogy látja, kiadott magából mindent, vagy van bármilyen hiányérzete az életével kapcsolatban?
„Elfogadok mindent, ahogyan volt, és élvezem, hogy még itt vagyok. Szeretek élni, és tudok is jól élni, tudom élvezni az életet”
– nevetett az élő sportlegenda, elismerve, hogy azért is remek a hangulata, mert jó az egészsége. Keleti Ágnes sokat emlegetett életfilozófiája, miszerint „keveset kell enni, sokat mozogni és nem nézni tükörbe” (otthonában állítólag nincs is szemmagasságban elérhető tükre) sikeres recept lehet ahhoz, hogy az ember ne érzékelje a korát. Legalábbis Ágnes semmi különbséget nem tapasztalt a 60. és a 100. születésnapja között.
Mondhatni az tartja életben, hogy a mai napig szeret és tud mozogni. Amikor reggel felébred, leginkább az érdekli, hogy milyen idő van, mert ha szép, akkor ki tud menni a szabadba. Télen mindig sokat síelt, korcsolyázott, nyáron pedig úszott, kirándult, evezett, amióta csak az eszét tudja, már a szüleivel, különösen az apjával együtt.
„Persze jól élni is tudni kell. Ez család kérdése is, mert ezt nem csak a gyerek dönti el. Főleg egészség kell hozzá, meg okos szülők. No és persze szerencse” – tette hozzá Ágnes.
Mint a szavaiból kiderült, a koronavírus-járvány időszakában sokakhoz hasonlóan ő is a kapcsolatnélküliséget viseli a legnehezebben, csak egy igen szűk családi-ismerősi körrel találkozik.
Mikor sportsikereire emlékeztettük, illetve arra, hogy a világon ő az egyetlen magyar, aki egy nap alatt három olimpiai aranyat nyert, úgy reagált: erre nem emlékszik, és ez nem is nagyon érdekli. „Én tornázni szerettem, a kedvencem a talajtorna volt. A legfontosabb, hogy az ember elérje, hogy azt csinálhassa, amit szeret” – közölte a legendás tornásznő, aki 1957-ben Izraelben telepedett le, és az izraeli nemzeti tornasport meghatározó alakjává vált.
„Mit bánom én az öt olimpiai aranyat! Zsidó vagyok, ezért mentem Izraelbe és nem máshová, mert ott otthon voltam. Ott ismertem meg a második férjemet is, a Bíró Robit. Amikor megszületett a két fiunk, nekem az volt a legnagyobb öröm az életemben”
– szögezte le érdeklődésünkre.
Annak sem tulajdonít különösebb jelentőséget, hogy a fél világ ünnepelte most őt azért, mert a leghíresebb százéves olimpiai bajnok lett. „Ide hallgass, én szeretem, amit csinálok, illetve csináltam, de nem azért, hogy mi lettem vagy hogyan lettem. Nem várok ajándékokat, mivel hála Istennek, mindenem megvan, amire szükségem van. Igaz, egy jó könyvnek mindig örülök” – mondta az olimpikon, aki máig naprakészen követi a hazai és nemzetközi sajtót, „békeidőben” pedig sűrűn jár kulturális programokra is és sokat utazik. Mint elmondta, azt tervezi, hogy ha egyszer véget ér a járvány, bejárja Magyarországot is, ahová csak a rendszerváltást követően tért haza.
Úgy tűnik, bármiről szívesebben beszél, mint a sportsikereiről. Állítólag versenyezni se nagyon szeretett, s a legfőbb célja a versenysporttal az volt, hogy egy nagyon zord kommunista érában, amikor legfeljebb a sportolók juthattak ki külföldre, világot láthasson.
Pedig tényleg páratlan teljesítmény volt az övé, hiszen eleve 31 éves korában nyerte el az első olimpiai aranyérmét az 1952-es helsinki olimpián, majd 4 újabb aranyat gyűjtött be az 56’-os melbourni olimpián – a két versenyen megszerzett 3 ezüst és 2 bronzérem mellett. Nem véletlen, hogy Keleti Ágnest onnantól a világ legjobb tornásznőjeként tartották számon.
Azt, hogy kicsit megkésve, azaz a harmincas éveiben aratta legnagyobb sikereit – amikor mások már többnyire befejezik sportpályafutásukat –, ő a szorgalmán kívül leginkább azzal magyarázta, hogy fiatalkorában a magyarországi zsidótörvények, majd a háború tíz évet elvett az életéből.
Ágnes ugyanis egy asszimilálódott zsidó polgári család második gyermekeként látta meg a napvilágot 1921-ben Budapesten – nővére, Vera hét évvel volt idősebb nála. Az édesapa, a gyártulajdonos Klein Ferenc a zsidótörvények idején magyarosította a család vezetéknevét Keletire.
„Én az apám fia voltam, ő mindig is csak
úgy szólított engem: fiam.
Magas, jóvágású férfi volt, igazi sportember. Mindent csináltam, amit ő csinált: úsztunk, eveztünk, hegyet másztunk. Mindezt a mai napig nem hagytam abba… Iskoláskoromban csellóztam és sportoltam – a csellót nagyon szerettem, de ahhoz nagyon sokat kellett ülni, én azonban elég mozgékony gyerek voltam, így végül a sportot választottam. No meg azzal nagyobb eséllyel járhattam be a világot, mint a zenével, mivel nem voltam egy Pablo Casals” – mondta el Keleti Ágnes egy 2016-os interjúban. Sokszor hangsúlyozta azt is, hogy számára a zene a mozgásban él tovább, mert zene és mozgás összetartoznak – az ő kezdeményezésére vezettek be különböző korszakos újításokat is a sportágban, többek között azáltal, hogy a művészi torna elemeit beépítették a női tornasportba.
„Azt szoktam mondani, hogy nekem mindig a szerencsétlenségben volt szerencsém, a többit pedig a szorgalommal értem el” – vélte Ágnes, aki nem szívesen emlékezett a ’40-es években átélt megpróbáltatásaira. A legnagyobb szerencsének azt tartotta, hogy sikerült valahogy túlélnie a holokausztot, szerinte „a többi már gyerekjáték volt, nem is olyan lényeges”. 1944-ben sok barátját, családtagját elvesztette, édesapja is Auschwitzban halt meg. Ágnes akkori férje, a szintén tornász Sárkány István épphogy túlélte a munkaszolgálatot, Ágnes édesanyját és nővérét pedig Raoul Wallenberg menlevelei mentették meg. Maga Ágnes álnéven a fővárosban bujkált, majd szintén hamis papírokkal vidéken szolgált cselédként – és máig hálás azért, hogy a befogadó család nem adta ki őt.
Ágnes már az érettségi után bekerült a nemzeti válogatottba, de a zsidótörvények miatt 1940-ben abba kellett hagynia az egyesületi és versenysportot. Ezután titokban edzett hosszú éveken át. A háború után a ’48-as londoni olimpián ismét a válogatott tagja lett, ám egy sérülés miatt nem tudott részt venni a versenyen. A háborút követő évtizedben 48-szoros magyar bajnokká vált, ebben az időben végezte el a TF-et is, amelynek tanára is lett.
Máig arra a legbüszkébb, hogy az 1952-es helsinki olimpián talajgyakorlatával megszerezte élete első egyéni aranyérmét, plusz csapatban egy ezüstöt – 31 évesen. Ágnes a következő, ’56-os melbourni olimpián szerzett 4 aranyával kapcsolatban már sokkal visszafogottabban nyilatkozott, mondván: az egy nagyon zűrös időszak volt – nem tudott rendesen felkészülni, le is sérült előtte. Ehhez képest az akkori diadalmenetével örökre bevéste magát a sporttörténelembe: talajon megvédte a világelsőségét, továbbá felemás korláton és gerendán is aranyérmet szerzett. A legnagyobb örömöt a kéziszercsapattal aratott győzelem jelentette: a magyar forradalom előtti tisztelgésül Bartók zenéjére előadott nemzeti színű szalagos gyakorlat Ágnes koreográfiájára készült – tomboló sikert arattak vele a 15 ezer fős melbourni arénában.
Valóban nem volt ez könnyű időszak: a Keleti Ágnes 100 című dokumentumfilmben is elhangzik, hogy mire a magyar olimpiai csapat közel egyhetes utazás után kiért Ausztráliába, addigra itthon leverték a forradalmat. Nagyon nyomasztotta a versenyzőket a Magyarországon kialakult helyzet, végül a mintegy száz sportoló fele nem tért haza.
Ágnes, akinek a nővére akkor már tíz éve Ausztráliában élt, maga is kint maradt, s mivel munkát nem talált, jobb híján gyári szalagmunkásként helyezkedett el. Majd egy kínai mulatóban mutatta be akrobatikus gyakorlatait, s ebből a keresetéből meg tudta venni a hajójegyet vissza Európába. Egy év elteltével Izraelben telepedett le, itt ismerte meg második férjét, akitől két fia született. Kezdetektől részt vett az izraeli tornasport megszervezésében, oktatásában, 1980-ig az izraeli válogatott edzőjeként is dolgozott – egészen 75 éves koráig rendkívül aktív volt.
A tornászlegenda szerint – miként azt egy korábbi nyilatkozatában kifejtette – a profi sport, beleértve az olimpiát is „nem sport, hanem egyik oldalról foglalkozás, a másik oldalról meg üzlet”. Úgy vélte, hogy az ’52-es helsinki volt az utolsó olyan olimpia, ami még nem volt profi, és bevallotta, hogy ő személy szerint nagyon sajnálja a profi sportolókat.
1983-ban Gyulai Istvánnak azt is elmondta, hogy nem helyesli azt az irányt, amerre a női torna időközben elment – itt arra célzott, amit a ritmikus sportgimnasztika kapcsán is gyakran lehetett hallani az elmúlt évtizedekben: a gyerekeket meggyötrő, egész fiatalon bulimiába hajszoló, győzelemorientált militarista szovjet típusú módszerekre.
„Nem kell olyan fiatalon kezdeni, nincs semmi értelme, mert – saját példám alapján is – nem fontos, hogy egy gyerek 12 éves korára érje el a csúcsformáját, s aztán valahogy bepasszírozzák a csapatba, hogy ő is 14 évesnek látsszon. Nem csak fizikailag nem fejlett – szellemileg és lelkileg semmiképpen sincs ennek értelme. Ez csak egy mese, hogy akit nem tanítanak meg 12 éves koráig minden trükkre, az később már nem tanulja meg. Dehogynem!” – szögezte le a világhírű edző és pedagógus.
Keleti Ágnes a ’90-es években elmondta: élete egyik fiaskójának tartja, hogy sem Izraelben, sem Magyarországon nem sikerült továbbfejlesztenie a tornasportot. Ezt nem olimpiai szinten, hanem olyan módon képzelte, ami örömöt okoz az ifjúságnak és kielégíti a versenyvágyát. Azt szerette volna elérni, hogy legyen egy második versenyrendszer, amiben a fiatalok részt tudnak venni anélkül, hogy le kellene mondaniuk az általános műveltség megszerzéséről, s általában a normális életvitelről.
Keleti Ágnes – akinek az egyik fia Magyarországon él – a rendszerváltás után egyre gyakrabban járt haza Izraelből, és sokáig kétlaki életet élt. Pár éve budapesti címen van az állandó lakhelye, s a 2019-es Élet Menetén ő gyújtotta meg a holokauszt áldozatainak emlékére felállított óriásfáklyát. Századik születésnapján nemrég a magyar és az izraeli miniszterelnök is felköszöntötte őt. Benjamin Netanjahu felidézte, hogy Keleti Ágnes inspiráló élettörténetével teremtette meg az izraeli tornasportot, és Izraelben az ő nevét viseli az országos tornászbajnokság. Budapesten pedig róla nevezték el az Újpesti Torna Egyesület felújított tornacsarnokát.
