Libanon évszázadokon át függetlenségi törekvések élharcosa volt, de egyúttal az etnikai és vallási villongások melegágya is. A Libanon-hegységi Emirátus a 16. század óta élvezett kisebb-nagyobb autonómiát a török hódoltság idején. Az oszmánok és az egyiptomiak elleni 19. századi felkeléseik híresekké tették őket az arab világban, de az is hírhedtté vált, amint a korábban jórészt harmóniában élő maronita keresztények és a drúzok egymást gyilkolták. Olyannyira keverten élt egymás mellett a drúz, a szunnita muszlim, a pravoszláv, a görög katolikus és a maronita katolikus lakosság, hogy semmilyen korai területi rendezés nem tűnt életképesnek. Az egyes felekezetek külföldi befolyást jelentettek a régióban: a maronitákat a franciák, a drúzokat az angolok, a szunnitákat a törökök, a pravoszlávokat pedig az oroszok támogatták.
Miután a drúzok maroniták ezreit gyilkolták le, III. Napóleon kénytelen volt közbelépni: bár Abdül-Medzsid szultán megpróbált pár száz muszlim elkövető megbüntetésével megakadályozni egy nagyobb nyugati beavatkozást, 1860-ban Párizs több ezer fős sereg Libanonba küldésével kényszerítette rá a törökökre a keresztény többségű „Kis-Libanon” autonómiáját. Ez az 1861 és 1914 között fennálló kicsiny állam (mutaszarrifat) a Libanon-hegység köré összpontosult. 12 tagú főtanácsában minden vallási csoport 2-2 képviselővel vett részt (ezúttal már a később jelentős szerepet betöltő síiták is).
Libanont a 20. században még nehezebben lehetett elhatárolni területileg, az első világháborúba való belépésekor Isztambul ugyanis semmissé tette a libanoni autonómiát. A török–német befolyás alatt a vidéket éhínség és járványok pusztították. A helyi arabság aszerint szakadt ketté, hogy a pániszlám álomhoz ragaszkodva az Oszmán Birodalmon belüli autonómiát támogatták, vagy a francia–brit gyarmati beavatkozással számolva az antant hatalmak mellé álltak.