Salamon templomszentelő imája máig determinálja a Templom-hegy státuszát.(Forrás: James Tissot)
A zsidó–keresztény hitrendszer különlegessége, hogy egyszerre valósul meg benne az egyén jólétének óvása és a közösségi érdek érvényesülése. Egyetlen másik hitrendszer vagy politikai ideológia sem képes annyira univerzálisan koncentrálni egyszerre egyénekre és az általuk alkotott közösségre, mint a Szentírás világa. A Biblia utat mutat az egyes embereknek abban, hogyan béküljenek meg az élő Istennel (s ezáltal személyes sorsuk egyenesbe kerüljön), ugyanakkor arra is tanítja az Isten követőit, hogy közösségi célokat is tűzzenek maguk elé. Egy hívő ember így sosem individualista, hanem figyelembe veszi kisebb és nagyobb közösségeinek az érdekeit.
A Jeremiás próféta által kijelentett elv különösen fontos ebben a kontextusban: mivel a város, azaz a nemzet jóléte biztosítja az egyénnek is a jólétét, ezért egy hívő embernek is mindent meg kell tennie azért, hogy a nemzete jó helyzetbe kerüljön. A Júdeára szakadó történelmi léptékű ítélet idején a próféta ezt a felszólítást intézte a már deportált zsidók számára: „És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek” (29:7). Ha ez volt az üzenet a fogságba hurcoltaknak, mennyivel inkább igaz ez azokra nézve, akik saját hazájukban élnek?!
Először ószövetségi példákat tekintünk át, amelyek jó modellt nyújtanak arra, miként érdemes közbenjárni országos szintű ügyekért. Utána pedig arra is kitérünk, mit tanít erről az Újszövetség.
Izrael ókori államának megszületése nem volt békés sétahajózás. Mózes és Józsué szolgálatát végigkísérték a háborúságok és az egész – kialakulóban lévő – nemzetet érintő szorongattatások. Útban az Ígéret földjére, Izrael egyik legfőbb ellensége Amálek népe lett. A 2Mózes 17. fejezetében látjuk a nagy ütközetet, amely természetfölötti síkon legalább annyira zajlott, mint a csatatéren. Míg a csata alant dúlt, Mózes és két segítője, Áron és Húr egy magaslatról nézték annak kimenetelét, és ami még fontosabb: aktív spirituális háborúba fogtak, amit Mózes égbe emelt keze szimbolizál. „És lőn, mikor Mózes felemelé kezét, Izrael győz vala; mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz vala” (11. v.), így hát segítői tartották magasban az idősödő próféta kezét. Bár az itt kétségtelenül elhangzó imát nem rögzítette a Biblia, ékes példáját látjuk annak, ahogy egy hadban álló nemzetnek Isten emberei szellemi támogatást adnak.
Amikor Isten haragja már nem Amálek fiaira zúdult, hanem magukra a lázadozó izraelitákra irányult, Mózes többször is kénytelen volt közbenjárni, hogy ne pusztuljon el az ifjú nép. Kóré és társainak súlyos lázadása révén Mózes és Áron az egész néppel szembetalálta magát, de mint a nép vezetői, nem nézték tétlenül, hogy Isten ítélete rájuk szakadjon. Amikor az Úr éppen pusztító tüzet készült a lázadó népre bocsátani, „Ők pedig arcukra borulának, és mondának: Isten, minden test lelkének Istene! Nem egy férfiú vétkezett-e, és az egész gyülekezetre haragszol-e?” Mózes és Áron tehát a kollektív büntetés helyett személyre szabott ítéletet kért, és Isten engedett nekik: csak a lázítók vesztek oda családjukkal együtt (4Mózes 16. fejezet).
A honfoglalás idején Izrael első veresége Ai városánál következett be, mert ezúttal nem Isten rendelései szerint vonultak hadba. A nép új vezetője és a honfoglalás végrehajtója, Józsué elkeseredésében az Úrhoz fordult (Józsué 7:6–9) és tőle kért választ a kurdarcra. Isten pedig részletes útmutatást adott neki arra, hogyan kell kivezetni a nemzetet a bűnből, hogy sikeres lehessen. Ha több ilyen ima hangzott volna el istenfélő emberek részéről a történelemben, minden bizonnyal kevesebb nemzeti tragédiát éltek volna át a népek.
Az Ígéret földjén letelepedett és állammá formálódott Izrael egyik legnagyobb prófétája, Sámuel is rendszeresen közvetített Isten és Izrael között, elsősorban Izrael makacskodásai és önjáró mentalitása okán. Még akkor is, amikor a nép a környező nemzeteket látva királyt követelt ki Sámueltől, s ezzel tulajdonképpen a próféta szerepkörének fordított hátat, Sámuel kitartott a nép szolgálata mellett. Ismerte Isten ígéreteit, amelyeket Izraelre nézve adott, és ezekkel imádkozva olyan csodákat tett, ami istenfélelmet keltett a lázadozó népben (1Sámuel 12:13–18). Ennek egyik tanulsága, hogy Isten szolgáinak imái képesek egy nép bűneinek leleplezésére és egyúttal arra is, hogy kiutat mutassanak a bajból.
Az egységes Izraeli Királyságban Dávid és Salamon is történelmi jelentőségű imákat mondott a népért, amelyek máig hatással vannak Izrael sorsára. Hovatovább a jákobi álmot újra felfedező Dávid fia, Salamon templomszentelő imája messzemenő politikai következményekkel is járt: a geopolitika máig nem tud mit kezdeni a Templom-hegy szentségével, amely mintegy botránykő áll megannyi nemzet útjában, amelyek nem akarják Isten tervét figyelembe venni.
Miután Izrael királysága kétfelé szakadt, mindkét királyság elindult a történelmi süllyesztő felé. Míg az északi Izraelnek egytől egyik kifogásolható uralkodói voltak, addig Júdeában olykor istenfélő király is került Dávid trónjára. Egyikük közülük, Josafát király az ammonitákkal és moábitákkal vívott háborúja során mondta el híres imáját (2Krónika 20:5–12), amelyben kinyilvánította, hogy az egy igaz Isten Úr minden nemzet felett, aki minden veszedelemben (legyen az járvány, éhínség vagy háború) képes megmenteni népét.
Az Isten ígéreteihez való ragaszkodás imája ez, amely jó példát állít arra, miként kell az Urat emlékeztetni örök igazságainak érvényesítésére. A válasz nem is váratott magára: ahogy annak idején Jerikóban, úgy most is természetfeletti beavatkozással értek el győzelmet, anélkül, hogy nekik konkrét harci cselekményt kellett volna végrehajtaniuk.
Amikor később már a Közel-Kelet legnagyobb birodalma, Asszíria szorongatta Jeruzsálemet, Ezékiás király is Istenhez kiáltott, hogy szabadítsa meg a népét. Bár az asszír sereg részéről óriási túlerő, valamint elképesztő pszichikai-spirituális presszió terhelődött a királyra, Ezékiás a támadóit bepanaszolta Istennél. Bizonyára nem véletlen, hogy ez az ima olyan részletesen bekerült Ézsaiás könyvébe (37:14–20), mert példa számunkra, hogy miként kell a nemzetünket zaklatókat, a városainkat nyomorgatókat, a fiainkat veszélybe sodrókat feljelenteni Istennél.
Isten Ézsaiást küldte a királyhoz, és világossá tette: azért fog Izraelre szabadulás jönni, „mivel hozzám könyörögtél Szanhérib miatt”. Isten embereinek imái tehát történelemformáló tényezők! Izrael egyik legnagyobb szabadulását élte meg ezután: egy éjszaka alatt 185 ezer ostromló asszír katonát mészárolt le Isten angyala – nem csoda, hogy ezt a mélységes kudarcot nem örökítették meg a ninivei freskók (Szanhérib láthatólag inkább a sokkal kisebb jelentőségű Lákis városán aratott diadalával vigasztalta magát, ám e győzelmi falfestések akkor is bizonyítékai annak, hogy Jeruzsálem bizony megszabadult a kezeiből)!
Az előbbi esetek csak egy kivonatát adják annak, amikor Izrael a történelme során rendszerint Isten embereinek közbenjárására tudott előrébb jutni. Külön érdekes azonban megnézni azokat az imákat, amelyek ennél még drasztikusabb kontextusban, kifejezetten az ítélet árnyékában hangzottak el. Tekintve, hogy korunk lassan a végéhez ér, és Isten tűz általi ítélete, a Jelenések apokalipszise küszöbön áll, kifejezetten fontos tanulni azokból a Bibliában rögzített esetekből, amikor Isten emberei az ítélet elkerülésén dolgoztak.
Ennek talán leghíresebb esete Ábrahám, aki Szodoma és Gomora városaiért állt le Istennel alkudozni. Az 1Mózes 18. fejezetében rögzített párbeszéd a hit atyja és a Messiás között zajlott le. Ábrahám (akárcsak később Mózes) a kollektív büntetés elkerülését kérte Istentől: a városban lévő igazakért Ábrahám kérésére Isten még Szodoma és Gomora ítéletét is felfüggesztette volna. Bár az igazak minimális számát (ami elegendő az ítélet elkerülésére) végül tíz főben állapították meg, sajnos ezekben az istentelen városokban már ennyi istenfélő ember sem maradt. Tehát Szodoma vidéke elpusztult, de nekünk tanulságként maradt: lehetséges késleltetni a kihirdetett ítéletet.
Sikeresebbnek mondható példa e tekintetben Ninive esete, amelynek Jónás próféta ugyan a pusztulását kívánta, igehirdetése mégiscsak célba talált. Szodomával ellentétben az asszír főváros lakosai így reagáltak a közelgő ítélet üzenetére: „És kiáltának és szólának Ninivében, a királynak és főembereinek akaratából, mondván: Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Hanem öltözzenek zsákba az emberek és barmok, és kiáltsanak az Istenhez erősen, és térjen meg ki-ki az ő gonosz útjáról és az erőszakosságból, amely az ő kezükben van! Ki tudja? Talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el! És látá Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjukról: és megbáná az Isten azt a gonoszt, amelyről mondá, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtá végre” (Jónás 3:7–10).
Hasonló halasztó döntést hoz Isten Ámos próféta imájára (7:1–6). További bizonyítékot szolgáltat e szakasz arra nézve, hogy egy ember imájára Isten meg tud engesztelődni az egész nemzet kapcsán.
Ahogy Izrael történelmében is eljött ez a pillanat, úgy nyilvánvalóan a pogányságra nézve is van olyan pont, amikor már fölöslegesek az imák: az ítélet elkerülhetetlen. Jeremiásnak egy ponton túl (14:11)
Isten már megtiltotta, hogy könyörögjön a nép szabadulásáért. Ilyenkor szoktak bekövetkezni a történelmi ítéletek.
Ám a Biblia alapján sokszor még ebből is van kiút. Bár ilyenkor rendszerint előfordul – s minden bizonnyal a véghez közeledve egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló –, hogy kollektív nemzeti bűnbánat már föl sem merül. A Biblia viszont több olyan esetről is számot ad, amikor egy-egy ember tartott bűnbánatot az egész népért vagy nép nevében. Ennek legkiemelkedőbb példája Dániel közbenjáró imája (Dániel 9:4–21), ami több tanulsággal is szolgálhat a modern kontextusban.
Egyrészt Dániel megfigyelte, hogy mit írtak őelőtte a próféták, és utána ezt Isten elé vitte. Másrészt pedig az egész népe nevében bűnbánatot tartott Izrael sok száz éves bűneiért, amelyekkel Istent arra kényszerítették, hogy Babilonba száműzze a népét. Ez hatványozottan releváns az Újszövetségben, ahol az egyház a „királyi papság” (1Péter 2:9) feladatát kapta, vagyis közvetít Isten és emberek között.
Dániel imája üdvtörténelmi jelentőségű lett: maga Gábriel arkangyal hozott nagyívű kijelentést Izrael sorsáról, valamint a Messiás eljövetelének pontos időpontjáról. A hetven évhétről szóló kinyilatkoztatás (9:22–27) titka olyan gazdag, hogy még csak most, a végidők küszöbén kezd igazán feltárulkozni.
A Dániel által kért helyreállás meg is kezdődött, de látjuk, ez fokozatosan bontakozott csak ki. Éppen emiatt kénytelen Ezsdrás is bűnbánatot tartani az Izrael földjére visszatért nép nevében. Az Ezsdrás 9:5–15-ben Izrael szellemi vezetője mély szégyenkezéssel, teljesen megalázkodva vitte a nép bűneit Isten elé. Ezúttal könyörgéséhez kisvártatva már az egész nép is csatlakozott, ami Izrael szellemi és nemzeti megújulásához vezetett (10. fejezet).
Megrázó epizód a zsidóság történelmében az, amikor a Perzsiában maradt zsidóság pályája Hámán uszítása révén majdnem a teljes kiirtásukkal végződött. Eszter könyve is azt bizonyítja, hogy a legnagyobb veszedelem idején is segít az ima. Eszter és Márdokeus imája és böjtje (4:1–16) eredményezte végül azt, hogy Hámán összeesküvésének nem lett bűnrészese a perzsa királyi udvar. A zsidók e megmenekülésének állít örök emléket az idén éppen a magyar szabadságharc ünnepét megelőző napra eső Purim ünnepe.
Ha valaki azt hinné, mindez csupán az ószövetségi Izrael teokratikus berendezkedésének kontextusában érvényes, az Újszövetség is bőséges példát ad arra, hogy Jézus és az apostolok közbenjárnak a nemzet és a város érdekében, olyannyira, hogy Pál már azt is kívánta, bárcsak inkább ő veszne el, ha ez segíthetne Izrael fiain (Róma 9:1–3). Maga a Miatyánk is egy univerzális léptékű ima pár versbe zárt koncentrátuma: a nemzeti létünk lényege, hogy a földön is úgy valósuljon meg Isten akarata, amiképpen a mennyben.
Pál a pogány környezetben arra oktatta tanítványát, Timotheoszt, hogy „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1Timóteus 2:1–2). Itt a nemzetért és vezetőiért való ima az egyház békés élete és a szabad vallásgyakorlás védelme okán lett megfogalmazva az apostol részéről.
A bibliai tanítás csúcsán Jézus Krisztus szavai állnak. Ő adott példát a fentieken túl arra a harcias típusú szellemi tevékenységre, amely az egyház számára feladat. A Márk 11:13–26-os szakaszban szereplő megannyi szimbolikus cselekedet és tanítás (a Templom megtisztítása, a fügefa megátkozása és a tengerbe vetett hegy) egyaránt az Isten népe útjában álló akadályok elmozdításáról szólnak. Az e világ gonosz rendszereinek ítéletét mutatja meg Jézus ezen képekben: ami nem illik
Isten házához, azt ki kell onnan űzni; a gonosz rendszer, ami nem terem jó gyümölcsöt, átok alá kerül, az Isten népe elé hegyként magasodó ellenségnek pedig hittel kell szólni, és elhárul az akadály.
Az utolsó időkben egyre nagyobbá fog nőni az a hegy, amit antikrisztusi rendszerként is azonosíthatunk a Biblia alapján (ennek végső kibontakozását jellemzi a Jelenések 13). Amíg azonban van egyház a földön, hatalma és joga van arra, hogy imával harcba szálljon az ellenség erőivel szemben. Jézus nem volt pacifista, így az egyház sem lehet az. Pál apostol is egyértelművé teszi az Efézusi levél 6. fejezetében, hogy szellemi harcot kell végeznünk. Ha ezeket a fegyvereket hittel kézbe vesszük és alkalmazzuk az egyház és a nemzet érdekében, akkor maga Jézus garantálja a sikert: „Mert bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! És szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meg lesz neki, amit mondott” (Márk 11:23).
Az egyháznak adott hatalom alapja nem más, mint Jézus Krisztus győzelme, amellyel „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk abban” (Kolosse 2:15). Mivel a harc oroszlánrészét a Messiás már elvégezte, most az egyházon áll, hogy az Igét hittel kimondva érvényesítse ezt a győzelmet minden szférában; így Magyarország jövőjét tekintve is!
2025.03.14. (XXIX/11)
