hetilap

A zsírégetésről alkotott fogalmaim még a ’70-es években gyökereztek, amikor is a pesti bérházak gangjai vasárnaponta telítődtek a frissen sült rántott hús illatával, az elavult képzettársítást egy lendületes fellépésű fiatalember segített lecserélni a ma használatosra, Schobert Norbi (a későbbiekben csak Norbi).

Tevékenységének hasznosságát maximálisan elismerem, magam is igyekszem, amennyire tudok, egészségesen táplálkozni, és amennyire tudok, sportos életet élni. És valamennyire tudok, ha nem is update termékek sorakoznak fridzsiderünkben, és ha nem is az általa megadott edzéstervet követem. Az ösztönös üzleti zseni keze alatt holdinggá növekedett vállalatbirodalom mérete jelzi, hogy nem csak én értékelem a munkáját. Viszont az üzleti siker nem mindig jár együtt kellő gondolati mélységgel. Kompetenciazavar ide, tudatos marketingstratégia oda, de az anyaelhízás témája össznépi figyelmet irányított Schobertre (a későbbiekben csak Norbi). Szóval fogy a magyar, de milyen áron... Testkultuszba forduló világunk kajálja az „Az vagy, amit megeszel” vagy a „A stílus maga az ember” típusú übergagyi, hazug bemondásokat. Ha az anyagcsere későbbi fázisaira gondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy nem azok vagyunk, amit megeszünk. Valamint nem minden ruhánk jellemzi személyiségünket, sőt lényegileg egyik sem. Az ember szellemi lény, akit a történelem meg­annyi tévelygése rántott le mostanra, ebbe az ideológiai Mariana-árokba. A mulandó külsőség igézete, talán még soha korábban nem uralta le ennyire az emberiséget. Nem mondom, hogy törekedjünk a csúnyaságra, de korunk szépségfasizmusa igazságtalan és embertelen. Csőlátásának fókuszában a test, ezen belül a szexuális vágy áll. Stílszerűen a szoláriumok kirakatából ismert felirat jut eszembe „csőcsere”. A csövet viszont nem egy másik csőre kéne lecserélni, hanem egy jóval tágabb perspektívára.

Anyaság nélkül egyikünk sem lenne, és ez bizony a test megváltozásával jár. Továbbra is azt gondolom, van érvényessége az elhízással kapcsolatos küzdelemnek, de nem mindegy, hogy milyen áron. Minden, ami egészségtelen, az ellen küzdenünk kell, mert a testünket ajándékba kaptuk a Teremtőtől.

Viszont nagyon nem kéne a szexualitás oldaláról manipulálni az amúgy is pornografizált férfiakat, hogy ezáltal esetleg újabb ürügyet találjanak feleségük elhagyására. Két ember szövetsége, együvé tartozása nem függhet a kilóktól. A nő­ideál fiatalítása és soványítása szinte szociáldarwinista szinten működik, mögötte pedig néhol sejthető a fiatalkorúak iránt érzett beteges szexuális vonzalom.

E cél érdekében globális netvörkbe tömörül a divat-életmód-táplálékkiegészítő-stb. lobbi, melynek sugalmazására már egy hurkapálca derekú, anorexiás modell is hájpacninak számít. Szerencsére jobb-baloldali nagykoalíció alakult az említett megnyilvánulás korrekciójára, a jobboldali túlsúly versenyez, megelőzve az esetleges baloldali túlsúlyt.

két ember szövetsége, együvé tartozása nem függhet a kilóktól

A szexualitás irreális túlhangsúlyozása eldologiasítja a házaséletet, amelyben az intimitás egy férfira és egy nőre szabott egyedisége leértékelődik, lecserélhetővé válik. A házastársakat mindez az idegenek és a fetisizált pótlékok felé löki, és ez inkább okozója a válásoknak, mintsem a súlyfelesleg. Pedig azt az egyet, csak az az egy másik láthatja, és ő szeretheti úgy, ahogy senki más, ez a kizárólagosság nem veszhet el. A reklámok vegyipari nőalakjai által sulykolt kép, kiegészülve a bulvármédiából ömlő licsi-locsi szexbeszéddel, olyan elegyet képez, amely pavlovi szintre zülleszti a férfiak képzelőerejét. És akkor még nem beszéltünk az alávaló, világméretű pornóiparról.

De magának a szépségnek a soványságra való leszűkítése is bántóan sekélyes és relatív, elég csak a korábbi évszázadok festészetét felidéznünk.

A wellness hétvége feltalálása előtti korban született nőideálok ma indulatos bojkottal járulnának hozzá a Norbi (mondtam, hogy a későbbiekben csak Norbi) vállalatbirodalom hanyatlásához. De nemcsak történelmi, hanem kortárs távlatokban sem tartható a fitnessvallás. Bár kétségtelen, hogy egy Martin-kemence mellett ledolgozott műszak után jól csúszik a kalóriaszegény müzliszelet, de tartok tőle, hogy a nehézipari munkavállalók továbbra is maradnak a fehérkenyér-szalonna-kolbász-hagyma kombinációnál.

Bevallom, engem sem vonz a fél méter átmérőjű tányér közepén éktelenkedő golflabda méretű menü, amihez képest a molekuláris gasztronómia is bőségtálnak mondható. Nem mondom persze, hogy életmódmagazinnal fűtök, de nem kedvelem az ilyesfajta trendiséget. Nem fut össze a nyálam a lávakövön sült, marinált csicsókaágyon szervírozott csökkentett energiatartalmú hajdinatekercstől, és desszertkínálatként a nulla kalóriás dobostortától.

Szóval ezúton felemelem szavam a háziasszonyok, a molett családanyák védelmében, akik korgó gyomorral irigykednek a megnövekedett számú főzőműsorokban szereplő cingár szakácsnők változatlan alakjára, még ha főztjük maga a hízlalda is.

Úgyhogy felhívom a kedves olvasókat, hogy igyekezzünk lecsavarni korunk chatbot csinálta propagandáját, mielőtt a fitness appunk mesterséges intelligenciája egyszercsak beszól, hogy: lépésszámláló nélkül egy lépést se! Ezért most egy emberséges sült kolbásszal kívánnék jó étvágyat a terrordiéta által elcsigázott tömegeknek. A munkahelyre is szobabiciklivel járó csontvázak sikkes hada ma még jó felvevőpiac, de mi lesz ha egyszer elfogynak?

(A nyitókép forrása: Bio Bean)