Egyedi színfolt a világ zenei elitjében

A szovjet diktatúrával szemben 1956. október 23-án kitört forradalom előestéjén fergeteges sikerű hangversenyre került sor az Erkel Színházban, ahol Cziffra György Bartók Béla II. zongoraversenyét adta elő. Bartók talán legnehezebb művének – amit akkoriban lejátszhatatlannak tartottak – négy hónap alatt való elsajátítása rendkívüli koncentrációt és erőfeszítést követelt. Mondják, hogy a Liszt Ferenc-féle virtuozitással előadott Bartók-mű a lehetetlen legyőzésével volt egyenlő, abszolút beleillett a forradalmi hangulatba, s egyben Cziffrának önmaga előtt is sikerült bizonyítania vele, hogy képes és méltó a nemzetközi komolyzenei karrierre. Így aztán, mikor másnap megnyitották a határokat, az akkor 35 éves zongoraművész a feleségével és kisfiával együtt elhagyta Magyarországot és nemsokára a 20. század legnagyobb zongoristái közé sorolták a világon.

Cziffra György

(1921. Budapest – 1994. Franciaország) Magyar Örökség díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, az egyik legjelentősebb és világszerte ismert magyar zenei előadóművész. 1956. október 23-án családjával együtt elhagyta Magyarországot, majd a franciaországi Senlis városban telepedtek le, ahol felújíttatta a királyi kápolnát, amely a Cziffra Alapítvány rendezvényeinek ad otthont. A ma is működő neves alapítványt a fiatal művésztehetségek támogatására hozta létre Cziffra György. Feleségével, Soleilkával 54 évig éltek együtt. Fia, ifj. Cziffra György (1942–1981) karmester és zongorista volt.

A szédítő virtuozitásáról és improvizációs készségéről ismert Cziffra György, bár Zeneakadémiára járt, hazájában nagyrészt bárzongoristaként volt kénytelen eltartani családját. Az angyalföldi nyomortelepről, a „Tripoliszból” származó, cigányzenész felmenőkkel bíró tehetségnek azért sikerülhetett mentálisan és fizikailag is túlélnie a 20. század viszontagságait – második világháborús katonaszökevényként az orosz fronton, majd az 50’-es években egy disszidálási kísérlet miatt három év börtönre és kényszermunkára ítélve –, mert családja iránti kötődése és zongorista énje minduntalan képes volt felülkerekedni a teljes erkölcsi és fizikai leépülésen. Virtuóz, érzelemgazdag játéka úgy hatott, mintha több zongora szólna egyszerre – a háború poklában elkápráztatta vele a náci katonai vezetőket éppúgy, mint a kommunista elöljárókat, békeidőben pedig az éjszakai bárok, lokálok, majd jóval később a hangversenytermek közönségét. A kor hírességei, köztük világhírű zongoraművészek is állandó vendégei voltak azoknak a kávéházaknak, presszóknak, ahol a legendás Cziffra rendszeresen játszott, rögtönözve, improvizálva, szabadon kalandozva a legkülönfélébb témák és műfajok között. Végül Franciaországban telepedett le családjával, ahol tehetséggondozó alapítványt hozott létre, majd karmester fiával együtt adta – egészen annak korai, tragikus haláláig – talán legemlékezetesebb koncertjeit. Balázs János zongoraművész idén, a Cziffra Emlékév keretében ismét felidézte a sorsfordító október 22-i koncertet, s ez alkalomból invitáltuk őt egy beszélgetésre.