Amikor 1980-ban harmincöt évvel a második világháború lezárását követően megalakult a mai németországi Zöld Párt elődje (Die Grünen), nagyon fiatalos erőnek tűnt, amelynek a nyilvánosság előtt álló szereplői mind „tiszták” voltak, hiszen 1945 után születtek. Fiatal radikálisként és intézményellenes csoportként elsőnek az amerikai nukleáris rakéták leszerelése miatt tüntettek.
Az újonnan alapított párt magához vonzotta a főáramú politikából kiábrándult csoportokat. A környezetvédelem, a békeharc és az emberi jogok kötötték össze az aktivistákat. Sokkal inkább tekintették magukat alulról építkező mozgalomnak, mint politikai pártnak, amelyet a békevágy, az ökológiai egyensúlyért folytatott küzdelem és a feminizmus jellemez. Az alternatív politikai jelenlét és az informális háló hamar bevonzotta a mozgalomba az 1968-as diákmozgalom veteránjait (az Európa Parlamentben a zöldek egyik vezetője az a Daniel Cohn-Bendit, aki 1968 egyik szimbolikus személyisége).
A német zöldek tulajdonképpen pártellenes pártnak nevezték el magukat, elfogadva az egyik első vezetőjük, Petra Kelly önmeghatározását a pártra nézve. A német újraegyesítést követően a zöldek egyesültek a hasonló szellemű keletnémet párttal, a Szövetség 90-el. A Zöld Párt első képviselője Joschka Fischer volt, aki Hessen tartományban környezetvédelmi miniszter, majd 1998-tól szövetségi külügyminiszter és kancellárhelyettes is lett. A NATO koszovói beavatkozása során ő győzte meg párttársait arról, hogy adják fel a pacifista programot, és támogassák a fegyveres beavatkozást. A zöldek németországi sikertörténetének kezdetén azonban olyan személyek álltak, akik tudatosan engedték első vonalba azokat a fiatal politikusokat, akik a második világháború után születtek. Hogy miért? Mert az alapítók közül többeknek volt mit elhallgatnia a múltjáról.
2020.01.10. (XXIV/02)
