Iszlám köntösben éled újjá a Római Birodalom?

Az egymást követő világbirodalmak sorát kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Dániel könyve rögzítette a Bibliában, végérvényes módon: az „arany fejet” (vagyis az Újbabilóni Birodalmat) követte az „ezüst mell” (a méd–perzsa királyság), a „bronz derék” (a görög–makedón világbirodalom), majd végül a „vas lábak”, vagyis Róma. Ez utóbbiról mind az ó-, mind az újszövetségi próféciák mint a „végidők birodalmáról” emlékeznek meg. Az Imperium Romanum fénykorában három kontinensre terjesztette ki uralmát: Európa nagy részére (északon a Rajna és a Duna vonaláig), Ázsia egy kisebb területére (a Kaukázusig és az Eufráteszig), valamint Észak-Afrika termékeny tengerparti övezetére a Szaharáig. A belső problémák és a népvándorlások viharai következtében a 395-től hivatalosan is kettéosztott Római Birodalom nyugati része az 5. század végére elbukott. Nem véletlen, hogy a Dániel könyvében szereplő „vas lábak” folytatásaként megjelenő „vas és cserép” lábfejeket Szent Ágoston a Nyugatrómai Birodalom helyén alakult barbár államalakulatokkal azonosította. Gótok, vizigótok, szvévek, vandálok, szászok, frankok – számtalan barbár eredetű, ugyanakkor már túlnyomórészt kereszténnyé vált törzs foglalta el a nyugati és afrikai területeket, miközben a szintén krisztianizált Keletrómai Birodalom sikerrel állt ellen a népvándorlásoknak. Egészen az iszlám hódításig.

Az első csapás: Észak-Afrika és Hispánia

Európában az iszlámra mint keleti vallásra szokás gondolni, holott az új vallás születése a három kontinens találkozásánál – nem túlságosan messze a zsidó és keresztény vallás szülőhelyétől – történt meg, az egykori Római Birodalom peremterületén: az Arab-félszigeten. A Traianus által 106-ban alapított Arabia provincia nagyjából a mai Jordánia és a Sínai-félsziget területét foglalta magában; a hatalmas Arab-félsziget – amelyet Arabia Deserta és Arabia Felix (Kietlen Arábia és Boldog Arábia) néven ismertek –, azonban közigazgatásilag sohasem volt a Birodalom része. A rómaiak megelégedtek azzal, hogy a híres „Tömjénúton” karavánok százai hordták Dél-Arábia legfőbb kincseit: a tömjént és mirhát a Földközi-tenger partján fekvő kikötőkbe. Arábiának ez a status quója a Keletrómai Birodalom (Bizánc) idején sem változott meg.

Az Arab-félsziget lakosságának iszlamizálása Mohamed haláláig (632) csaknem teljesen befejeződött. Bizánc és Perzsia ellen egyidejűleg harcolva az arabok rövid idő alatt meghódították Szíriát, Palesztinát és Mezopotámiát (635−641), Egyiptomot (639−642), majd a Szászánida Perzsiát (635−650). 670-től Egyiptomból kiindulva megkezdték Észak-Afrika bekebelezését, s tovább folytatták a terjeszkedést az Indus alsó völgyében és Közép-Ázsiában is. Észak-Afrika meghódoltatása után, 711-ben a nomád berber törzsekkel is megerősödött arab seregek Tarik vezetésével Gibraltárnál (amely róla nyerte nevét: Dzsabal al-Tarik a. m. „Tarik sziklája”) átkeltek az Ibér-félszigetre és 715-ig elfoglalták annak nagy részét, megsemmisítve a nyugati gót királyságot. Innen indulva megkísérelték Dél-Franciaország elfoglalását is, de Martell Károly Poitiers-nél kivívott győzelme (732) megállította előrenyomulásukat. A 8. század elejére a kalifák birodalma az Atlanti-óceántól Indiáig és Kínáig terjedt, ellenőrzésük alatt tartották a közép-ázsiai karavánutakat, s az Indiai-óceánon és a Földközi-tengeren nagyhatalommá válva megteremtették a három világrészt összekapcsoló arab kereskedelem monopóliumát.