Bakó Ferenc, Magyarország legidősebb embere 2025 február 17-én elhunyt, az alábbi interjúval életére emlékezünk.

Feri bácsi, mi a legkorábbi emléke gyerekkorából?

– Olyan kétéves lehettem, éppen a kertben játszottam egy rokonunknál Kecskeméten – akkoriban ők neveltek – és valaki elkezdett kiabálni, hogy Ferike, feküdj a földre. Éktelen fegyverropogást hallottunk, egy lovaskocsi vágtatott végig az úton, a hátulján volt egy géppuska, és azzal szórták meg az utca két oldalát. A kommunisták így vonultak be a városba, meg akarták félemlíteni a lakosságot.

Miért rokonok nevelték?

– Hadiárva voltam mind a négy testvéremmel együtt. Később egy papi neveldébe kerültem a Szolnok megyei Homok településen, majd 19 éves koromban beálltam katonának: a soproni katonazenekarba kerültem mint hegedűs és vadászkürtös. A zenekarral ott voltunk, amikor bevonultunk a Felvidékre, Erdélybe, majd pedig a Délvidékre.

A háború kitörését hogyan élték meg? Amikor a németek lerohanták Lengyelországot, lehetett tudni, hogy ebből olyan konfliktus lesz, mint a Nagy Háború?

– Aki józanul gondolkozott, az tudta, vagy legalábbis sejtette. Németországnak nagyon nagy ambíciói voltak. Sajnos Hitler minket is belerántott, kihasználta a trianoni sérelmeinket.

Ön mikor került ki a frontra?

– Időközben elvégeztem egy szakirányú tanfolyamot is, így 1943-ban pénzügyesként egy olyan zászlóaljhoz kerültem, amelyet a szétvert doni csapatok pótlására küldtek az orosz frontra. Nyolc hónap múltán, 1944 nyarán hazaengedtek szabadságra, akkor már a németek bevonultak Budapestre. A parancsnokunk ki is jelentette, hogy mától kezdve nem az oroszok, hanem a németek az ellenségeink. A körúton százméterenként SS-ek igazoltattak mindenkit, és kegyetlenül szedték össze a zsidókat. A mi családunk is érintett volt, az egyik nővérem és a bátyám is zsidó párt választott magának. Bár 1736-ig vissza tudtuk vezetni a keresztény családfánkat, ez semmilyen problémát nem okozott nekünk.

A bátyám augusztusra tervezte az esküvőjét, de kértem, hogy hozzák előrébb, mert nekem augusztusban vissza kell mennem a frontra. A 9. kerületben a Rezső-téri templomban volt az egyházi esküvő, emlékszem, a sógornőm nagymamájának én segítettem eltakarni a sárga csillagot a ruháján: mondtam neki, hogy emelje feljebb a ridiküljét, majd belekaroltam, hogy tudja tartani. Mielőtt elkezdődhetett volna a szertartás, megszólaltak a légvédelmi szirénák, úgyhogy a pap nem akarta megtartani az esküvőt. Odamentem hozzá – katonai egyenruhában voltam –, és megkértem, hogy mégis tartsa meg, mert holnapután vissza kell indulnom az alakulatomhoz. Ráállt, úgyhogy a légiriadó közepette a bátyámék megházasodtak. Néhány nap múlva már a fronton voltam, Jamnánál.

Katonazenészként, illetve pénzügyesként kapott harci kiképzést?

– Semmit. Ennek ellenére, amikor visszatértem, beállítottak egy rohamszakasz parancsnokának: arra készültünk, hogy megállítsuk az előrenyomuló oroszokat. Odajött hozzám az első szakasz parancsnoka, egy tolna megyei tanító, és megkért, hogy cseréljük el a szakaszainkat. Nekik a következő napon már indulniuk kellett volna az első bevetésre, miközben mi tartalékban voltunk. Mivel ő családos ember volt, nekem pedig senkim nem volt, csak a testvéreim, beleegyeztem.

De milyen a sors: annak ellenére, hogy több kilométerre volt a fronttól, olyan aknavető találatot kapott, hogy semmi nem maradt belőle.

Én viszont megúsztam, bár nem sokon múlt. Három napja feszültünk egymásnak az oroszokkal, amikor kaptam egy találatot: szilánkok fúródtak a testembe. Arra eszméltem, hogy nem tudok mozogni és a zubbonyom meg a nadrágom teli van vérrel. Szerencsére a visszavonuló katonáink között volt egy ismerősöm, ő és a társai elvittek a segélyhelyre, ahol először megitattak velem fél liter pálinkát, majd ellátták a sebeimet, és feltettek egy lovasszekérre. Át kellett kelnünk a Bug folyón, de az oroszok tűz alatt tartották a hidat, ami alá is volt aknázva, úgyhogy járművel nem lehetett rámenni. Ott összefutottunk zsidó munkaszolgálatosokkal. Ketten odajöttek hozzám és kérdezték, hova való vagyok. Amikor kiderült, hogy mindhárman a 8. kerületből vagyunk, felajánlották, hogy majd ők átvisznek a hídon. Felkapták a hordágyat és elindultak. Amikor süvítettek a lövedékek, ledobtak a földre, és ők is hasra vágták magukat, majd indultunk tovább – végül sikeresen átértünk a túlsó oldalra, ahol mentőbe tettek és elvittek egy kórházba.

Hónapokig tartott a rehabilitációm. Ezalatt Sopronban megismerkedtem a későbbi feleségemmel. December 31-én volt az esküvőnk, de még akkor is csak mankóval tudtam járni.

Akkor az ön számára véget is ért a háború?

– A seregbe még visszakerültem, de Farkasvárnál, az osztrák határnál elértek bennünket az oroszok, és megadtuk magunkat. Nekem egy fényes fejű, mongol katona jutott: megmotozott, elvette a Mont Blanc arany golyóstollamat, meg a fésűmet. Kérdeztem, hogy az meg minek kell neki, hiszen kopasz. Azt felelte, hogy „pamjatka”, vagyis emlékbe kell, aztán intett, hogy „pasli doma”, mehetek haza. Úgy száz métert tehettem meg, amikor kiabálva hívott vissza, mert a pisztolyomat elfelejtette elvenni.

Körmendnél aztán orosz katonákba futottam, gyűjtötték össze a magyarokat, férfiakat és nőket egyaránt. Azt mondták, majd dokumentumokat adnak nekünk, de aztán Farkasfára vittek bennünket egy táborba, hogy onnan Szibériába szállítsanak. Hála Istennek, egy hastífusz miatt átvittek Pápára, a hadifogolykórházba. Közben a Vöröskereszt értesítette erről a feleségemet, aki már 6 hónapos terhes volt. A sógorommal együtt meg is keresett. Hiába mondtam az őrnek, akivel egyébként jóban voltunk, hogy engedjen el, azt felelte, hogy már annyian megszöktek a kórházból, hogy ha ez még egyszer megtörténik, őket viszik Szibériába.

Ezért kiadták az őrségnek, hogy bárki próbál engedély nélkül távozni, lőjenek. Erre azt feleltem, ha nem engedsz el, én akkor is megszökök, majd elbúcsúztam az udvaron lévő őröktől.

Másnap hajnalban, 4 óra körül fogtam a törülközőt meg a szappant, mintha mosakodni mennék az udvarra. A földszinten azonban nem az udvar felé fordultam, hanem a másik irányba, ahol volt egy nagy kapu, aminek felül az üveges része ki volt törve. Felléptem a kilincsre, kinéztem, az egyik őr, akitől elbúcsúztam előző nap, éppen a járdát söprögette. Megvártam, amíg elviszi a szemetet, és kimásztam, a kerítés melletti orgonabokrok között pedig átlopóztam a szomszédos telekre, majd két házzal arrébb ki az utcára.

Üzentem a feleségemnek meg a sógoromnak, akikkel mezőkön, szántóföldeken keresztül menekültünk egészen Celldömölkig. Még a táborban megismerkedtem egy ügyvéddel, akit elengedtek, és speciális igazolványt állítottak ki neki. Csakhogy az első verziót elrontották, és kidobták a szemétbe. Amikor az írnok kiment, az ügyvéd kivette a papírt, majd odaadta nekem, hogy töltsem ki és lesz igazolványom. Ezzel mentem oda a vasúti pénztárhoz, és kértem egy tollat, hogy kitöltsem, mire a pénztáros, látva, hogy szökésben vagyok, segített, és megírta helyettem. Így jutottunk haza Kisfaludra, a feleségem szülőfalujába.

Hogyan sikerült az újrakezdés?

– Először egy angóranyúl-tenyészetet csináltam, a gyapjukból fonalat készítettem, szinte mindenért azzal fizettünk. Aztán a sógorom invitált, hogy megnyitja a cukrászdáját Dömsödön, csináljuk együtt. Felszámoltam a tenyészetet, de a cukrászdából nem lett semmi, mert kiderült, hogy az iparos engedélye már nem volt érvényes. Úgyhogy Pesten beálltam szeneslegénynek, a tüzelőt zsákokban hordtam fel a lakásokba.

Később hallottam, hogy van felvétel a csepeli vasművekhez. Kimentem, de vagy ötvenen álltunk sorba. Két em­ber nézegetett bennünket, elsőként rám mutattak, aztán kiválasztottak még négy embert és ennyi. A ko­­hó mellett nyáron volt 85 fok, naponta 8-10 liter folyadékot ittunk meg. Másfél év múlva kiemeltek, minő­ségellen­őr lettem. Mi préseltük a lemezt azokhoz az aknavető lövedékekhez, amelyekkel az oroszok a koreaiakat támogatták. Egy volt kollégám aztán átcsábított a Tüzéphez, ahol hamarosan üzletvezető lettem.

Az ’56-os forradalmat hogyan élte meg?

– Gyerekkoromtól szenvedélyem a fotózás, úgyhogy

nemcsak ott voltam, amikor Sztálint kirántották a csizmájából, de fotóztam is.

A rádió ostromához viszont nem jutottam el, mert az ÁVÓ-sok lezárták a környéket, úgyhogy egyik kapualjból a másikba futva jutottam haza. Másnap kimentünk a Parlament elé, épp a Földművelésügyi Minisztériumhoz értünk, amikor elkezdtek énekelni a géppuskák.

A feleségemet berántottam egy könyvkereskedésbe, és lehúztam a rolót. Mire előmerészkedtünk, a tömeg már szét­széledt, és sokan feküdtek az aszfalton.

Fotóztam azt is, amikor ÁVÓ-sokat koncolt fel a tömeg – de az az én ízlésemnek már sok volt. Sajnos a képeket nem őriztem meg, a feleségem nagyon félt, hogy házkutatást tartanak nálunk, és bajunk lesz belőle…

Fegyvert nem fogott?

– De, úgy öt percig. Kezembe adtak egy géppisztolyt a Bartók Béla utcai iskola előtt, de aztán végiggondoltam, hogy öt gyerekem van, úgyhogy letettem a kerítés mellé, és továbbmentem. Amikor viszont bejöttek az oroszok, akkor segítettem felszedni a macskaköveket a Móricz Zsigmond körtéren és harckocsiakadályokat építeni. Az egyik üzletből meg rengeteg csapágyzsírt hoztunk ki, és felkentük az úttestre, hadd csússzanak meg a harckocsik.

A szabadságharc leverése után beigazolódott a felesége félelme?

– Nem. Az élet visszaállt a rendes kerékvágásba, a feleségem elhelyezkedett a Kelenföldi Textilgyárban, kaptunk egy szolgálati lakást, majd engem is odahívtak dolgozni. Legalul kezdtem, a ládajavítóknál, majd anyagbeszerző lettem. Érdekes, hogy szinte minden munkahelyemre úgy hívtak – innen is elcsábítottak, mégpedig a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz gondnoknak. Amikor onnan elmentem nyugdíjba 1977-ben, az igazgató asszony szabályosan megsértődött, hogy nem maradok még két évig, amíg ő is nyugdíjba mehet.

Sok esetben az inaktív állapot gyorsítja a szellemi-testi leépülést. Úgy tűnik, önnél ez nem okozott problémát...

– A nyugdíjas évek nekem nem a semmittevést jelentették, sőt. Volt egy nyaralónk a budaörsi hegyekben, azt be kellett fejezni, ezenkívül rádiókat meg órákat javítottam, gobleineket varrtam. A bátyámmal közösen megfogadtuk, hogy addig nem halunk meg, amíg azt a pénzt vissza nem fizeti nekünk az állam, amit addig befizettünk a nyugdíjalapba.

Alighanem már bőven nyerésben van, nem?

– Tavaly volt negyven éve, hogy nyugdíjba mentem, előtte gyakorlatilag ugyanennyit ledolgoztam. A bátyám egyébként 92 éves korában halt meg.

Gondolom, hogy mindehhez egy életmódra is szükség volt, nem csak elhatározásra. Milyen fő szabályokat követ?

– Az egészség alapja a külső-belső higiénia. Ne hagyjuk a beleinkben sokáig erjedni az ételt, fontos, hogy naponta ürítsünk, valamint mosakodjunk alaposan. Ezen kívül nagy szükség van a testmozgásra is: minden nap legalább 6000 lépést igyekszek megtenni. Örökös korelnöke vagyok a soproni Túrabotos Természetjáró Klubnak, velük két éve felsétáltam a kétezer méter magas Schneebergre, az például 28000 lépés volt. Van egy mandolinom, azon szintén igyekszem rendszeresen játszani, hogy ne halljanak el a finommozgásért felelős idegeim. A lényeg az akaraterő. A gyülekezetben is sokszor megkísért a gondolat, hogy a dalok alatt leüljek, de aztán csak végigállom azt az egy órát.

A táplálkozásban mire figyel?

– Mindent eszek, még szalonnát is, csak mértékkel. Egyedül az olajat tiltottam ki a konyhából mióta meghalt a feleségem. Magamra főzök egyébként, kivéve, amikor a lányomnál vagyok vendégségben. Akkor azt sem engedi, hogy a fát én hozzam be – úgy tűnik, ő is szeret sokat mozogni.

Orvosnál mikor volt utoljára?

– Minek menjek? A legutolsó laborvizsgálaton azt mondta az orvos, hogy Feri bácsi, te a férfi nem etalonja vagy, olyan jók az eredményeid.

Említette, hogy a Hit Gyülekezetébe jár. Mikor tért meg?

– Még egészen fiatal voltam, 88 éves. A viccet félretéve, ez egy hosszú történet. A nyolcvanas években a budaörsi nyaralónk környékén rendszeresen találkoztam a „hitesekkel”, sokat vitatkoztunk. A rendszerváltás környékén is figyelemmel kísértem a gyülekezetet, meg is állapítottuk a feleségemmel, hogy

két igazán okos ember van ebben az országban: Orbán Viktor politikailag és Németh Sándor teológiailag.

Aztán a ’90-es évek végén a Peti unokám megtért Sopronban. Sokat beszélgettünk, voltam istentiszteleten is, de a hűségem visszatartott a megtéréstől.

Mihez volt hűséges?

– A régi vallásomhoz.

Az eddigiek alapján nem tűnt vallásos embernek.

– Hát a láthatatlan dolgokat nem tudtam elfogadni, az igaz. Amolyan vallásos ateista voltam. Aztán valahogy megért bennem a döntés, és Sopronban Szabó Balázs pásztor segítségével megtértem. Amikor előrementem, a gyülekezet a kedvenc dalomat, az Indul már a népet énekelte. Csodálatos volt.