Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából teljes terjedelmében elérhetővé tettük a korábbi lapszámunkban megjelent írásunkat. Fizessen elő még az áremelés előtt a Hetekre és spóroljon velünk! Részletek a Hetekben és a https://www.hetek.hu/elofizetes oldalon.

És még egy emlék: egy francia fotós, Jean-Pierre Pedrazzini halála és az utolsó képe, amely a Paris Match hetilapban jelent meg.

Akkor, 1957 márciusában nevezték át Párizsban „Kossuth tér”-re azt a teret, ahol a kommunista párt székháza állt.

Nem tudom, hogy hogyan reagáltak máshol Európában és a világon az emberek. De egy dolog biztos: Franciaországban nagy izgalommal követték az eseményeket, s nagy lett utána a felháborodás, s nemcsak az én családi körömben, hanem országszerte is. Kivéve a francia kommunista párt tagjai többségét. Nagy szégyen, ha visszagondolok erre (az olasz kommunisták okosabban reagáltak, határozottan elítélték a szovjet inváziót). De ennél még nagyobb szégyen az akkori kormányunk passzivitása. És ezt nemcsak a francia kormányról, hanem az ún. „szabad világ” összes kormányáról is elmondhatjuk.

Először fordult elő, hogy egy nép ilyen erővel lázadt fel a kommunista rendszer ellen. Igaz, hogy már voltak felkelések három évvel korábban Csehszlovákiában (Ostrawa, Pilsen) meg Berlinben. Meg 1956 tavaszán Poznańban is, amely következtében Gomułka jutott hatalomra – pont október 23-án.

Jogosan remélhettek volna a magyarok egy aktív támogatást, illetve beavatkozást a Nyugat részéről. Jogos vágy, bizony, de teljesen irreális. Ki vállalta volna ezt a kockázatot egy kis országért, amely nem játszott fontos stratégiai szerepet? Senki. A franciák, angolok a szuezi ügyre hivatkoztak. Az az igazság, hogy csupán azért nem szólt bele senki, mert nem akarták megkérdőjelezni a jaltai egyezményt. Ilyen egyszerű a dolog, és ne keressünk mentséget! A magyarok ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani, és teljesen igazuk van.

Mégis igaz az is, hogy az akkori kontextusban és erőviszonyok között kevés esély volt arra, hogy sikeres legyen egy nyugati beavatkozás. De talán lehetett volna mégis nyomást gyakorolni a szovjetekre?! Hruscsovnak magának se volt választása, mivel akkor kisebbségben volt a Politbüróban, és éles kritikát kellett elszenvednie a kínaiaktól, akik szemére vetették a XX. Kongresszus nyilatkozatait és következményeit.

56 évvel az események után mindezen sajnos már nem tudunk változtatni. Engem inkább az érdekel, hogy mi a helyzet a mai Magyarországon. Francia rokonaim illetve barátaim gyak­ran emlegetik nekem a „hősies, bátor magyar népet”. Nagy tisztelettel és mélyen csodálva. Igaz, hogy – ha megnézem az akkori képeket, ahol gyerekek felmásznak az orosz tankokra és Molotov-koktélokat dobálnak – tényleg „bravoure”-ról lehet beszélni. De ma más a valóság. Legalábbis, ahogy én érzem. Mintha ez egy másik nép lenne. Úgy van, mint a focinál, amikor tegnap gyönyörűen játszott az Aranycsapat, ma már csak gyenge eredményt tud produkálni a magyar válogatott…

Az az érzésem, hogy a magyar lakosság többségét egyáltalán nem érdekli a politika. Mert az embereknek nincs bizalmuk senkiben, elfogyott a türelmük. A politikán túl, a „közös ügyek” se érdeklik őket. „Az állam nem én vagyok” az új mottó. Ezt nemcsak én állítom, hanem a közvélemény-kutatások is bizonyítják. Ezen ne is csodálkozzunk, amikor a lakosság nagy része, 4 millió ember mindennap küzd a túlélésért, más dolguk van az embereknek, mint kimenni az utcára és felvonulni (vagy ahogy Orbán Viktor mondta: „bohóckodni”). Pedig 1956-ban sem volt könnyű az élet – a „gulyáskommunizmust” ekkor még nem találták ki –, mégis kimentek az utcára az emberek.

Mint francia állampolgár nincs jogom ezt a passzivitást elítélni. Más a múlt, mások a körülmények. Nekünk nem kellett elszenvednünk 25 év kvázi fasiszta rendszert és utána 40 év kommunizmust. Mégis, nem ártana egy nagyobb „engagement” (elkötelezettség). Mert a hallgatás beleegyezés. Amikor a roma sorozatgyilkosságok történtek 2009-ben, csak 300-an tüntettünk Budapesten, egy több mint másfél milliós városban.

Visszatérve az 1956-os forradalomra, egy dolog bánt engem. Október 23-a lehetne az a nap, amikor összetarthatnának a magyarok, a politikán túl.

És pont akkor veszekednek a legjobban, minden párt úgy viselkedik, mintha ő lenne az 56-osok utódja. Párizsban mindenesetre október 23-án összegyűlnek magyarok és franciák a Diadalívnél és együtt emlékeznek.