"Meg kell dönteni a kormányt. Sajnos majdnem mindig" Fotó:
Somorjai
– Milyen minőségében izgatja Komló, néha a börtön, a rendőrség, néha
a textilipar, és most éppen a Nyírség, azaz Szabolcs-Szatmár-Bereg megye? Íróként,
riporterként vagy felelős, érzékeny emberként?
– Nem vagyok érzékeny ember, én riporter vagyok, író vagyok, méghozzá
profi.
– Profi író vagy profi riporter?
– A riporter is író. Arisztotelész Etikájában szerepel a riport mint m?faji
kategória. Mikszáth "A Noszty-fiú" előszavában azt mondja, ez a jövő m?faja.
– Mitől kezd el egyszer csak dübörögni Önben egy téma? Mi kell ahhoz,
hogy úgy igazából ráugorjon?
– Sok véletlen és az abszolút szenzációérzék.
– Hogy érti a véletlent?
– Mikor az Őrségről huszonhét-huszonnyolc évvel ezelőtt írtam, azt sem
tudtam, hogy a világon van. Eljött hozzám egy fotós, hogy csinált egy albumot az Őrségről,
legyek szíves, írjak hozzá összekötő szöveget. Azt kérdeztem, ez valami katonai téma
lesz? Mikor aztán elhozta a képeket, akkor meg azt, ez valami mezőgazdasági dolog?
Mert akkor a legjobb helyre jött, mivel én a legutóbbi időkig azt hittem, hogy a vetésforgó,
az néhány szál vadvirág, amit a parasztok vasárnap a kalapjuk mellé tűznek. Azt
mondja nekem a fotós, ne hülyéskedj, gyere, leviszlek. De én nem megyek le. Aztán mégis
levitt egyszer húsvétkor, emlékszem, még hó volt. Annyira gyönyör? volt, hogy ott
maradtam karácsonyig. Jó, ehhez kellett egy szocializmus, ahol a kiadó azt mondta
nekem, menj le Gyuri nyugodtan. És kellett hozzá egy Népszabadság-papír, mert az Őrség
határsáv volt, ahol naponta ötvenszer igazoltatták az embert.
– Hogyan érzi meg, miből lesz szenzáció?
– Általában nem tudják, mi a szenzáció. Tudniillik nem a szépségkirálynő
halála, mert abból egy van, de a sok-sok ezer textilfonó nő sivár élete és még sivárabb
halála, az szenzáció. Vagy mondjuk, Nyírség nagyobb szenzáció, mint Zala megye vagy
Pest megye. Mert különösebbek a körülmények, más a szegénységi fok, nagyobb a
munkanélküliség, nagyobb a parlag terület, keményebb a pártcsatározás, a korrupció,
a hamis boroktól az olajig minden. Nagyobb a nyomor sűrűsége, nagyobb a szenzáció.
– Úgy beszél, mint egy szociológus.
– Engem nem érdekelnek a kimutatások és a grafikonok. A szociológusok általában
olyasmit keresnek, amit ők dugtak el saját maguk elől, aztán egyszer csak ujjongva azt
mondják, jé, megvan. Ők tudják, mi van ott, ahova mennek, csak játszszák a hülyét.
Nekem fogalmam sem volt, hogy milyen az Őrség, hogy néz ki Komló, vagy most a Nyírség.
De lemegyek, és egy fél évig, évig tanulmányozom, kérdezem az embereket, még a
tehenet is megkérdem, milyen a fű, amit lelegelt.
– Ma Magyarországon mi az abszolút szenzáció?
– Az egészségügy.
– Akkor miért nem ír róla?
– Ez a rendszer nem ad rá engedélyt. Gyűlöl a kisgazdapárt és a Fidesz.
Én elkötelezett baloldali vagyok. Százhúsz éve vagyok szocialista, mivel a nagyapám
is az volt.
– Tele van Budapest magánkiadókkal.
– Csakhogy minisztériumi engedély kell ahhoz, hogy bemenjek a kórházba
dolgozni, kérdezősködni. Ön bemehet, de én már nem, én nagyobb hal vagyok. A Moldovát
nem! – "Jövök valakivel, jó?
Jól van, bármikor jöhetsz... Várjál csak,
kivel is jössz?
A Moldovával
Ja, akkor nem." – mondták. Nem baj, ez
megtisztelő.
– Privát vágyai, céljai, akarásai mennyire motiválják a munkája során?
Ha úgy tetszik, mennyire érdekelt egy-egy témában?
– Az író legyen olyan, mint az ablaküveg, vagy mint egy tiszta folyó: átlátszó.
Ha túl színes, vagy ha túl koszos, akkor eltorzítja a tárgyakat, amik csak rajta
keresztül látszódnak.
– Mikor záródik le Önben egy téma? Mikor mondja, hogy itt a vége, fuss el
véle?
– Akkor válik befejezetté egy könyv, amikor elveszítem az érdeklődésemet
iránta. Akkor kész. Kiscséri puszta ott van a Balaton mellett – a Balatonról is írtam
könyvet –, néztem a vonatból, láttam már százszor, és egyszer csak mondtam
magamban: Kiscséri puszta, mit keresek én itt? Akkor volt vége a könyvnek.
– Mit ért azon, hogy profi?
– Aki erre tette fel az életét, ezt értem profiságon. Nézze, negyvenöt
éves pályafutásom alatt hetvenegy önálló kötetet adtam ki, tizennégymillió példányban,
ami el is fogyott. Valami azért kell, hogy legyen benne.
– Nagyon flottul és frappánsan nyilatkozik.
– Ne vicceljen, én erről könyvet írtam, olvassa el. Arról van szó, hogy a világon
minden áruvá vált, a futballmeccsek góljaitól egészen a vallásokig, és mindent el
kell adni. Az ember – mint egy áru eladója – szemben áll egy olyan riporterrel, aki
győzni akar felette, sőt ellenében, és legtöbbször meg is akarja alázni. Legalábbis
Magyarországon ez megy. Örkény Pista mondta nekem – aki az egyik mesterem volt –,
hogy az emberek állatira szeretnek várni, kapni valamit valakitől. Ennél talán csak
egy dolgot szeretnek jobban, csalódni bennük. Azt imádják. Én például egy időben
szintemen felül voltam elismerve és futtatva. Mikor aztán letettem a garast néhány
keserves dologgal, és elkezdtem az értelmiségiekkel szemben haladni – Bős-Nagymaros-ügyben,
Kádár-ügyben, szocializmus-ügyben, most majd Nyírség-ügyben –, akkor a szakma
engem egyszerűen eltüntetett.
– Az írószakma?
– Az újságírószakma. Az írószakmába nem is tartoztam bele. Először
is, mert marha népszerű vagyok. Gyűlölik, aki népszerű, aki nagy példányszámban
jelenik meg, aki jól keres – én pedig, hála Istennek mindig is jól kerestem –, és
gyűlölik, aki ki meri nyitni a száját.
– Azt érzem, nincs túl jó véleménye az értelmiségiekről.
– Nincs. Nem nagyon kedvelem őket, főleg a politizáló értelmiségieket. Kádár
azt mondta róluk, úgy hordják magukon a meggyőződésüket, mint a zsoldosok az
egyenruhát. Bármikor készek egy másikra fölcserélni. Hihetetlenül vétkesek abban,
ami itt ma történik, mivel nem töltik be azt a szerepet, amit be kéne, hogy töltsenek
egy társadalomban. Mert félnek, mert sunnyognak, megalkusznak, kialkusznak, szóval gyávák
egy kis balhéhoz. Pedig egy társadalomban nagy luxus egy értelmiségi. Gondolja csak
meg, mibe kerül a kiképzésük.
– Melyik rétegre céloz konkrétan?
– Például az egyetemi tanárokra, újságírókra, filozófusokra, teológusokra.
– Az imént mit értett a Kádár-ügy alatt?
– Magát Kádár Jánost, aki meggyőződésem szerint kiérdemelten a század
legnagyobb államférfija. És ezt elmondtam ötszázszor, és még el is fogom mondani,
ha elmondhatom. Gondolja meg, ebben az országban állami sport lett lepisilni azt a tüzet,
ami mellett a szalonnádat megsütötted. És még csak párttag se voltam soha, sőt
igazi baloldali sem.
– Az előbb viszont azt mondta, hogy
– Az történt, hogy a világ elment jobbra, én meg ott maradtam.
– Nehezen hiszem, hogy az előző, Kádárra vonatkozó állítását komolyan
is gondolta.
– Az már a maga dolga, hogy mit hisz.
– Kádár börtöneiben is szedtek le körmöket, és végeztek ki embereket,
nem is keveset.
– Ha azt akarja mondani, hogy nem volt makulátlan, akkor nem arra gondol,
amire én. Persze, hogy nem volt makulátlan. De van egy egyenlege az ő működésének.
Ha összeadjuk a plusz kilencet és a mínusz ötöt, ebből kijön egy plusz négyes végeredmény.
A környező országokhoz és az akkori vezetőkhöz képest – Brezsnyev, Ceausescu és
Honecker – mindenképpen pozitív. Én azt hittem 88–89-ben, hogy vége a munkámnak,
a világomnak. Azt hittem, nem kell többé éles hangú leleplező riport, nem kell többé
szatíra, ostorozás, mert elmennek ezek a mocskok – ezt idézőjelbe mondom –, és jönnek
a tiszta kezű, makulátlan fiatalok. Aztán kiderült, hogy nem így van. Mikor Kabos
Laci hatvan éves volt, bement az öltözőjébe Kellér Dezső, és azt mondta: "Lacikám,
egy komikust egyetlen baj érhet, ha hirtelen megszépül. De nézz tükörbe, hozzád
kegyes volt a sors." Én is így voltam, hozzám kegyes volt a sors.
94 októberében Horn Gyula miniszterelnök behívott hatvan-nyolcvan művészt a Fészekbe,
hogy beszélgessünk. Mikor találkoztunk, megölelt. Mondom neki, te Gyula, most nem is
tudom, melyikünk diszkriminálja a másikat. Tetszett neki. Na jó, akkor beszélgessünk.
Azt mondja Szász Bandi, hogy szerinte Magyarország jobban áll Franciaországnál, mert
már mióta keres a kastélyába egy kertészt, és nem talál. Hát mondom magamba, ez a
Bandi se normális, tízmillió emberből kilenc egész öt tized milliónak ez a napi
gondja, hogy nem talál kertészt? De hallgattam. Utána jött Petrovics Emil: "Az volna
a helyes, ha a művészeken segítenének, mert ha mi jókedvűek vagyunk, fel tudjuk vidítani
az egész országot." Ennyi hülyeség hallatán már nem állhattam meg, hogy meg ne szólaljak:
"Nézd Gyula, titeket azért választottak meg, hogy azt a kis pénzt, ami van – ha
van –, adjátok a legszegényebb rétegeknek, és ne magatok és a párthíveitek között
oszszátok szét. Ha nem ezt teszitek, akkor
káromkodtam egyet, és leültem. Azt
mondja erre a Gyula: kösz. Másnap az újságok hozták, hogy Moldova már megint hogy
beszélt. Persze nem adták oda a pénzt, eltocsikolták, meg elszórták erre-arra.
Mondtam is Kovács Lacinak múltkor, ha majd 2002-ben ti jöttök, arról kell meggyőznötök
az embereket – és ez nem lesz könny? –, hogy nem csináljátok még egyszer
ugyanezt, és ti majd másfelé indultok el. Ezen fog múlni a győzelmetek. Persze próbálok
nekik segíteni, ha kell, beszállok a buliba, ha kell, írok vagy beszélek vagy kabarézok
velük. Ha föl kell seperni az utcát, felsöpröm, ha ezen múlik, hogy a Fideszt
megverjék. Ha a Fidesz hozna olcsóbb kenyeret, benzint, húst, több lakást, ha nem nézné
le oly mérhetetlenül a nyomorultakat, akkor nekem semmi bajom nem lenne velük. Én már
rég túl vagyok azon, hogy csak az a jó, ami szocialista. Arról van szó, látom, hogy
mit csinál ez a gőgös "úri" bagázs. Én az ő felmenőikkel már találkoztam,
mert tizenegy éves voltam negyvenötben a felszabaduláskor. Ismerem még a nagyapjukat
is, tudom, hogy kicsodák, és tudom, hogy most merre mennek. Meg vagyok róla győződve,
hogy határtalanul kártékonyak, mert egy olyan struktúrát alakítanak ki, ami az ország
nagy részére nézve iszonyú hátrányos. Meg kell dönteni a kormányt. Sajnos majdnem
mindig. Egy író majdhogynem szükségképpen ellenzéki.
– Ezt elvileg minden művészre gondolja?
– Nem tudom, máshoz nem értek.
– Csak mihez?
– Kubában voltam, és ott mondta egy igen tehetséges pali, olyan vagyok,
mint a kukac, fölfalom a földet, utána kiürítem magam mögött. Valahogy így van az
ember a valósággal. Elég objektív vagyok, nem fárasztom magam hülyeségekkel, hogy
mi a művészet, meg ki a művész. Nem akarok másnak látszani, mert az is fárasztó, főleg
hosszú távon. Azt hiszem, épp magának mondta Bródy, hogy önmagunkat fölvállalni,
az a legkisebb ellenállás.
– Néha nem ellensége saját magának?
– De, néha nagyon. Aztán az is egy komoly hátrány, hogy "slágfertih"
vagyok, már csak a szakmámból eredendően is. Ha dadogva mondasz valamit, az nem olyan
bántó, mintha csípőből, azonnal kivágod a kész választ. Annak ugyanis bántóbb a
sebessége, nagyobbat üt, és mélyebbre is hatol.
– Milyennek látja, milyennek olvassa a mai magyar irodalmat?
– Ha az én módszerem, hogy kimegyek a világba az emberek közé, hiteles és
elfogadható, akkor nagy baj van, mert akkor az összes többi megkérdőjelezhető.
– Tudniillik?
– Tudniillik, hogy lehet-e önfertőzéssel irodalmat csinálni? Mert hol van
egy vékony szeletnyi valóság, egy szeletnyi felfedezés? Ez az a kályha, ami mellől
én táncolni tanultam. A nép szolgálata, hiteles jelentés az ország állapotáról, a
valóság felmutatása. Ha viszont kiderül, hogy ez nem egy túlhaladott bolsevik alapállás
– ahogy sokan mondják –, akkor meg kéne nézni, miért van az, hogy az egész
irodalom a saját levében fő. És téved, ha azt gondolja, hogy nekem az írókkal van
bajom. Nekem a bajom a papírral van. Írni kell rá. Túl üres, érti?
– Mit csinálna, ha mást csinálna?
– Kiváló reklámos lennék.
– Van hozzá orra?
– Abszolút. Ha én találtam volna ki, hogy a sör folyékony kenyér, életem
végéig büszke lennék rá. Ez egyszerűen zseniális. Nem azért, mert szeretem a
kenyeret vagy a sört, hanem azért, mert a legfontosabb étekkel párosítja az eladni kívánt
árucikket. Van némi költői hajlamom, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is költő
lennék. Pont annyi, amennyi a reklámhoz elegendő.
– Saját történeteiből, személyes sorsából nem szokott írni?
– Nagyon keveset. Érdektelen vagyok a magam számára. Mondta is nekem
valaki, hogy az összes figurád közül csak egy érdektelen van, saját magad. Mondtam
neki, ez így is van. Biztos kijönne valami másfajta irodalom abból is, de az, amit én
tudok csinálni, az nem ilyen. "Álmomban egyetlen mondatot sem kaptam" – mondta
Goethe. Ez igaz. Mindenért véresen meg kellett küzdenem.
– Közel a hetedik X-hez, tud-e valami okosat mondani, ami válaszféle lehet
az élet értelmére?
– Komlón vagyunk egy családi esten a Juhász Gyula Művelődési Otthonban.
Az igazgató nagybőgőzik, a bányában termelt gombából készült pörköltet esszük,
rengeteg a siklósi bor, a nép fele részeg. Éjjel kettőkor hirtelen eszébe jut Gungl
Ferencnek – nyugodjék békében –, hogy megkérdezze, mi az élet értelme. Volt egy
jehovista pár, férj, feleség, később aztán a kommunista pártba is együtt léptek
be, azt válaszolják: élni egymásért. Aztán egy főnökféle ember – észrevette,
hogy sokan figyelik – azt mondta: a munka és a munka. Ott ült velünk egy kedves
haverom is, az azt mondta: az élet értelme a sánta veréb elől elrúgni a lóganéjt.
Ennél pontosabbat és jobbat én sem tudok mondani. Ez minden lehetőséget behatárol
,
legalábbis itt a nap alatt.
– Soha nem vágyódott arra, hogy vidéken éljen?
– Elég vidék ez, nagyobb nem kell, mint ami Pesten van. Különben is,
katona vagyok én, ország őrizője, mindig is katonának hittem magam. Legtöbbször a kéziratot
is úgy viszem a táskámban, mintha aknát vinnék. Moldova tábornok és csapata súlyos
utóvédharcot vív a támadó ellenséggel, az arcvonal egész hoszszában ellencsapásra
rendezkedik át. A támadás időpontja 2002.
– (Moldova annyira elemében van, hogy a budai étterem teraszán, ahol ülünk,
mindenki mosolyogva néz felénk.) Mondja, mi lesz, ha maradnak a fiúk?
– Akkor nekem már mindegy. Még egy ciklusra nem vagyok ütőképes.
Hatvannyolcadik évemet töltöm be 2002-ben. Ennyi.
2000. 07. 29. (IV/31)
