Vágvölgyi B. András. A férfiak etetik a tamagocsit Fotó: Vörös
Szilád
– Japán – legalábbis kívülről úgy tűnik – úgy vált gazdasági
szuperhatalommá, hogy gyakorlatilag semmi változás nem történt a hétköznapi
tradíciókban. Mi lehet ennek a magyarázata?
– Meglepő lehet, de Japán valószínűleg a földkerekség legvallástalanabb
országa. Az emberek döntő többsége ugyan sintoista, de ez elsősorban annak
köszönhető, hogy a múlt század második felében, az úgynevezett Meiji-nyitást
követően az akkori japán hatalom az állam és az egyház európai összjátékának
mintájára létrehozta az "állami sintót". Ez egy kreált vallás, amely a japán
imperializmus éltető ereje volt. Mindez eltartott a második világháborúig. A másik
vallás – nevezhetnénk inkább életvezetési mintának – a buddhizmus, amely az
elmúlt ezredév környékén, a 9-10. század táján jelent meg Japánban. Míg a sinto
a maga kilencezer istenével meglehetősen nehezen kezelhető és sok babonás elemet
tartalmazó vallás, a buddhizmus elsősorban a magaskultúra része, amely az emberek 10
százalékát érinti.
– Észrevehető-e egyáltalán a kereszténység ebben a közegben?
– Más országoktól eltérően Japán radikális elutasítással reagált a
keresztény hittérítők megjelenésére. Az emlékezetes bezárkózásnak így vallási
tartalma is volt: a 16. században elsősorban portugálok hajóztak fel Japánba
Makaóból, és a déli szigeten, Kyushun hittéríteni kezdtek. Elég jó eredményekkel
dolgoztak, és ettől meg is rettent az akkori japán uralkodó elit. Ugyanis ezek a
közösségek a kereszténységre jellemzően viszonylag jól szervezettek lettek.
Válaszul a japánok – az akkor hatalma teljében lévő katonai diktatúra vezetői, a
sógunok – keresztényüldözésbe kezdtek. Ez odáig fajult, hogy a 17. század elején
körülbelül 300 ezer keresztényt végeztek ki Japánban. Ha az ember belegondol, hogy
ezeket az embereket leginkább karddal tudták kivégezni, ez igazán fárasztó, munkás
dolog lehetett. Ennek ellenére a kereszténység egy underground, földalatti
vallásként megmaradt Japánban. Az említett 19. századi nyitást követően
természetesen a kereszténység is legalizálódott: nagy számban lehet találni
keresztény templomokat, imahelyeket – katolikust és protestánst is, bár
protestánsok korábban nem nagyon voltak.
– A kulturális jelenlét mellett van-e más hatása a kereszténységnek?
– Érdekes módon azt láttam, hogy míg Amerikában és Európában hódít a
keleti életvezetés és vallásbölcselet, mint például a buddhizmus, és a New Age
előszeretettel alkalmaz buddhista vagy éppen indián jeleket, ugyanakkor Japánban a
keresztet pont fordítva társítják. Akik keresztet hordanak Japánban, azok az ottani
New Age-es beállítottságú emberek.
– Honnan számítható Japán felemelkedése?
– A Meiji-nyitás elkerülhetővé tette Japán számára, hogy az angolok,
amerikaiak vagy az oroszok gyarmatosítsák. A modernizálódás volt a kitörési
lehetőség Japán számára, és sokkszer? változást hozott a következő 30 év.
Ezalatt Japán – egy olyan ország, ahol ugyan ősidőktől ismerték a lőport, mégis
nagyon fejletlen volt a hadiipar – eljutott az ipari fejlettség olyan szintjére, hogy
1904-1905-ben képes volt megverni egy európai nagyhatalmat, igaz a leggyengébbet,
Oroszországot.
– Miközben a Nyugat a külső ideológiai kihívások nyomán kész átértékelni
kultúráját, az iszlám vagy egyes távol-keleti társadalmak gond nélkül alkalmazzák
a modernizáció különböző használható elemeit anélkül, hogy az őshonos kultúra
változna. Úgy tűnik, Japán is erre példa...
– Japán átvesz a külföldtől, de azt beépíti a saját kultúrájába.
Korábban a kínai kultúra jelentett ilyen hatást – ne felejtsük el, a kínai
civilizáció a kora középkorban fejlettebb volt, mint a Nagy Károly-féle
Német-római Birodalom –, míg ma a nyugati kultúra tölti be ezt a szerepet. Amit
átvesznek, az japán lesz, ettől nincs identitásválságuk.
– Tudna erre példát mondani?
– Míg Franciaországban nyelvvédő mozgalom alakult az angol szavak ellen,
Japánban rengeteg angol szót használnak, igaz, japánosan torzítva. A
McDonald\'s-okat például úgy mondják, hogy "makkudonaradu". A baseball, a francia
divat, az olasz bőráruk vagy akár a rock and roll attól, hogy Japánban van, nem
jelent veszélyt a kultúrájukra. Erős a kulturális identitásuk. Lehet, hogy tévedek,
de amikor hosszabb ideig voltam Japánban, azt tapasztaltam: ha a japán civilizációt
és kultúrát százszázaléknyinak vesszük, akkor ebből a nyugatosság talán öt
százalék lehet. És ebben benne van az összes modernitás, a gyorsvasúttól az
autókig.
– Nyugati értelemben demokráciának tekinthető Japán?
– Japán demokrácia, de más típusú demokrácia, mint a nyugatiak. Egyfajta
tárgyalóasztalnál leszervezett, konszenzuális demokrácia. Ugyanez áll a gazdaságra
is: Japán nem egy versenytársadalom, itt nem működik a versenykapitalizmus. Izraelben
járva tűnt fel, hogy a japán autók közül csak Subarut látok. Tűnődtem, hogy
miért pont a Subaru? Van erről egy elméletem: szerintem egyszer ezek az autógyárak
leültek, és ott ült a Toyota meg a Mitsubishi meg a Daihatsu meg a Mazda meg a Nissan
meg a nem tudom ki, és azt mondták: na Subaru, te vagy a legkisebb, te fogod megkapni a
4-4,5 milliós izraeli piacot, mert te kicsi vagy, mi, a többiek meg megyünk a jóval
nagyobb arab piacra, nehogy veszélyeztesse az érdekeinket. Megkérdeztem többeket
Japánban, mit gondolnak az elméletemről: azt mondták, hogy igen, igen, pontosan így
történt a dolog. Tehát működik egy ilyen leosztásos, kartell rendszer?
gazdaságirányítás.
– Ez azt is jelenti, hogy a nyugati játékszabályok szerint nem is lehet
versenyezni Japánnal?
– A második világháború utáni gazdasági felívelés kezdeti szakában
Japánban erősen kellett tartani a kommunista befolyástól. Az amerikaiak a koreai
háborúban nagyon tartottak attól, ha Japánra átterjedne a kommunizmus, az nagy
veszélyt jelentene az egész világnak. Szerintem ezt helyesen gondolták. Japánban az
1964-es tokiói olimpia környékén beindult valami. A 80-as évekre kialakult az, amit
ma már "buborékgazdaságnak" hívnak, hogy a részvényárak, ingatlanárak annyira
felmentek, Japánnak annyira megnőtt a kereskedelmi többlete a világ többi részével
szemben, hogy az robbanással fenyegetett. 1989 őszén az amerikaiak többsége jobban
tartott Japántól, mint a Szovjetuniótól. A gorbacsovi Szovjetunióval enyhült a
hidegháború, élő példa volt a berlini fal leomlása, de emlékszem a 90-es évek
elején Amerikában kiragasztott óriási poszterekre, amelyekre az volt írva, hogy
"Ébredj fel Amerika, mielőtt Japán átveszi a hatalmat!" vagy "Vásárolj
amerikai árut, vagy fordulj japán munkanélküli segélyért!" Hisztéria volt
Amerikában, és ez 91-92 táján pukkadt ki.
– Milyen erőt képvisel ma Japán?
– A fontos világgazdasági döntéseket Japán nélkül nem lehet elképzelni.
1997-ben a Forbes magazin listáján a világ 500 legnagyobb vállalata közül – ha
jól emlékszem – 183 volt az amerikai székhely? multinacionális vállalat, 143 volt
a japán, miközben 26 volt a német cég, a volt KGST-régióból pedig egyetlen egy
volt, az orosz Gazprom. A japán vállalatokat szokás országokhoz mérni: például azt
mondják, hogy a Mitsubishi Co. annyit termel, mint Törökország. A nagy gazdasági erő
azonban kevésbé érvényesül olyan periódusokban, amikor a kreativitás számít, mint
ahogy most, az információtechnikai robbanás során történik. Erre értelemszerűen
egy amerikai filozófiával jobb válaszokat lehet adni, mint egy japán filozófiával.
Ameddig nagyiparról van szó, mondjuk futószalagról és gépsorokról, robotokról,
akkor nagyobb a japán esély, de amikor valami eredetit kell kitalálni, és mondjuk, egy
Harvardról kiesett egyetemista, a Bill Gates kitalál valamit, és abból csinál egy
nagyvállalatot, a világ egyik legnagyobbját, az már nem egy japános sikertörténet.
– Erről az oktatás tehet?
– A japán diák nagyon sokat tanul az iskolában, de az iskolarendszer inkább
porosz utas, tehát magolós, keményen hajtós, fejben tartós tudás az, amit
összegyűjtenek. Japánban ahhoz, hogy valaki azt mondhassa magáról, tud írni-olvasni,
körülbelül 4-5000 jelet kell ismernie alap szinten. Ehhez képest nincs
írástudatlanság. Ugyanakkor a társadalomban elfoglalt hely is szabályozott. Te a
társadalomnak egy kis csavarja vagy, feladatodat folyamatosan kell csinálnod, kiugrani
nem tudsz, csak fokozatosan tudsz a szamárlétrán felfele jutni egy nagyvállalaton
belül. Berobbanás nincs Japánban.
– Hogyan élte, éli meg a japán család ezt a hirtelen fejlődésbeli ugrást?
– Japán fogyasztói társadalom. Mindent meg lehet kapni, a fogyasztásnak
kultusza van, a szórakoztató elektronikát átlag másfél évenként cserélik az
emberek. Megveszik a Sony tévét, és utána másfél év múlva kidobják. Az ország
sűrűn lakott: Tokiótól Hirosimáig szinte egybefüggően város van. A tokiói
agglomeráció egymaga 28 millió embernek ad otthont, ugyanakkor nem egy harmadik
világbeli megapoliszról van szó.
A japán lakások általában kicsik: egy Magyarországon átlagos méret? lakás
Japánban nagyon drága dolog, bizonyos körzetekben, például Tokió belvárosában
pedig szinte megfizethetetlen. Egyedülálló emberek laknak ágyméret? szürke kis
szobákban, amihez egy nagyon kicsi fürdőszoba, esetleg egy kis teakonyha kapcsolódik.
De a japán lakás nem is arra van kitalálva, hogy ott élje az ember az életét, oda
aludni jár.
– Ezt hogy érti?
– Bár monogám családszerkezet van, mégis Japánban egész más a családhoz
való viszony, mint Nyugaton, és onnan nézve még Oroszország is Nyugat. Japánban nem
zsidó-keresztény kulturális hagyományon alapuló társadalmat kell elképzelni akkor
sem, ha a férfiak Armani-öltönyben járnak, a nők pedig Channel-kosztümben. Japánban
a monogám család mindig nagy szabadságot engedett – elsősorban a férfiaknak.
Elfogadott, hogy a vágykiélés szerepe nem a család, nem a feleséggel való kapcsolat.
Japánban, ha jól tudom, a házasságok 80 százaléka még ma is szervezett házasság.
A családok megbeszélik egymás között. Ez egy üzlet, ugyanúgy, mint Indiában, csak
ez nem egy szegény, hanem egy gazdag társadalom. A házasságok célja a gyermeknemzés,
átlagban 1-2 gyermek. Ezért Japán ugyanúgy, mint a nyugat-európai társadalmak, egy
fogyó vagy stagnáló társadalom, nincs lakosságnövekedés, mint más ázsiai
országokban.
– Akkor a férfiak tömegével járnak a bordélyházakba?
– Ez ellentmondásos, hiszen 1958 óta a prostitúció tiltott Japánban, de ennek
ellenére létezik bújtatott módokon. Létezik még a gésa intézménye is, ami nem
azonos a hagyományos értelemben vett prostitúcióval. A gésaház az az intézmény,
ahol a férfiak, főleg a gazdag férfiak kiélhetik magukat, nemcsak szexuális
értelemben. A család helyett itt töltik az időt, kulturáltan társalognak és így
tovább.
– A japán kultúra mennyire terjeszkedő?
– Ez nagyon komplikált kérdés. Japán, amikor el volt zárva 250 évig, nemcsak
a Nyugattól volt elzárva, de a környező ázsiai országoktól is. Így a japánok nem
tartják magukat különösebben ázsiai civilizációnak. Van is egy mondás erről: ha a
Kelet Kelet, a Nyugat Nyugat, akkor hol van Japánnak a helye? Ők magukat mindentől
kívülállónak tekintik: mintha lelógnának a térképről, mintha nem volna semmihez
semmi közük. Nagyon érdekes a koreaiakkal való viszonyuk, a hozzájuk legközelebb
álló kultúra ugyanis a koreai. És a legantagonisztikusabb ellentét is pont itt
mutatkozik meg.
– Gyűlölik egymást?
– Hogyne, erősen: mindkét oldalról. Japánban a legnagyobb etnikai kisebbség a
koreai, és a koreaiakról a legrosszabb sztereotípiák élnek: gengszterek,
prostituáltak. Japanizált nevű, koreaiul már nem beszélő, harmadik generációs,
Japánban élő koreaiaknak még ugyanúgy, mint például nekem, egy úgynevezett
"gaijin" kártyát kellett kiváltaniuk. A "gaijin" a külföldiek elég
pejoratív neve. Ez a kártya stigmatizált, rajta van az ujjlenyomat. A japánok nem
tartják magukat rokonnak a többi ázsiai néppel. Egyedül a Kína felé való viszony
különbözik ettől: egyrészt jóval szegényebb ország, másrészt felnéznek a
klasszikus kínai kultúrára. A japán tömegkultúra ugyanakkor láthatóan nagyon nagy
hatással van Nyugat-Európában és Amerikában, és még nagyobb hatással van
Távol-Keleten és Délkelet-Ázsiában.
– Mintaadók lettek?
– Igen, a 90-es évek második felében a japán tömegkultúra minta lett. Több
ázsiai országban kialakult az "ázsianizmus" eszméje, aminek van egy antiszemita
vonulata is, elég itt a maláj miniszterelnök, bizonyos Martin Muhamed kirohanásaira
gondolni a nemzetközi pénzvilág ellen.
– Miért tud ez mégis hatni például a hollywoodi filmiparra?
– A japán vagy távol-keleti témákat nagyon jól el lehet adni az amerikai
tömegkultúrában is. Mondok egy nem japán példát. A kommunista Kína 1959 óta
jelentősen elnyomja Tibetet, amely egy nagyon is spirituális hely. Az amerikai filmipar
erre elkezdett egy támadást a népi Kína elnyomó politikája ellen, és az elmúlt
években sorozatban készültek a tibeti témát feldolgozó hollywoodi filmek, kezdve a
Hét év Tibetben-től a most vetített focizó buddhista boncok történetéig. Csomó
ilyesmi van. Ez a téma nagyon él, nagyon hat Amerikában, mint ahogy – úgy látom –
a buddhizmus is nagyon hat Amerikában. A másik – elég akár csak a magyar
kereskedelmi tévék programját megnézni – a japán rajzfilmek terjedése. Két évvel
ezelőtt még letiltottak egy japán rajzfilmsorozatot, a Dragon Ballt, mert túl
erőszakosnak találták. Most hétvégén megy a Pokemon-sorozat, ami szintén japán.
– Ennek a bemutatását még Japánban is nagy vihar kísérte
– Borzasztó botrány volt 97 végén, amikor 700 japán gyerek kapott
epilepsziás rohamot, mert olyan fényhatások voltak a filmben, amitől rosszul lettek.
Utóbb a Pokemon mégis átkerült Amerikába. Ott hihetetlen népszerű lett, és ez
nemcsak egy rajzfilmsorozatot jelent, hanem képregénysorozatot, videojátékot,
különböző kártyákkal való csereberélést, mindent, ami a gyerekek képzeletét
nagyon fogékonnyá teszi. Ráadásul a Pokemon nem is erőszakos sorozat, nincs meg benne
a japán tömegkultúrára jellemző erőszakosság és kegyetlenség.
– A kegyetlenség a fő jellemzője?
– A japán tömegkultúra sajátosan kétarcú. Egyrészt van benne egy borzasztó
édeskésség, negédesség, szentimentalizmus, másrészt vad és kegyetlen. Aztán a
végletekig virtuális. A virtualitás nemcsak az elektronikus és számítógépek által
hozott virtuális világot jelenti, hanem például a japán szexipart is jellemzi. A
férfiak legalább annyira keresik a virtuális fantázia kielégítését, mint a
tényleges kapcsolatot. Sőt, a prostituálttal való kapcsolatot is úgy élik meg, mint
egy fantáziálást. De ez másban is megjelenik. Pár éve megjelent a Tamagocsi, ami egy
nagyon furcsa dolog volt: egy elektronikus csirke, akit etetni kell, tisztába kell tenni,
és így tovább.
– Nem látnak ott ebben semmi riasztót?
– Egyáltalán nem. Számunkra sokkal riasztóbb az a lehetőség, hogy az ember a
vágyait, a szórakozását, az örömeit vagy akár az egész életét egy mesterséges
világban élje le, míg a japánoknál ez része a szokásos üzletmenetnek.
2000. 09. 23. (IV/39)
