Vajon mennyit érnék, ha korrumpálni akarnának? Fotók: Vörös Szilárd
– Hogyan lett a Heti Hetes cím? műsor az, ami?
– Ez a műsor a világon mindenhol másutt csak egy szórakoztató műsor
lenne, de olyan pillanatban jött, amikor a mostani kormányról is kiderült, hogy tiszta
mellébeszélés az egész. Irgalmatlan éhség alakult ki az emberekben a képmutatás és
hazugság nélküli beszédre, arra, hogy azt mondja az ember, amit valóban gondol is. Ez
önmagában még kevés, de ezt a keveset sem kapni meg sehol. Ma reggel volt egy beszélgetés
a tévében a margitszigeti Bánk Bán-balhéról – tehát amikor augusztus 20-án egy
időben léptették föl a Bánk Bánt és a Pa-Dö-Dö-t – és mindenki rosszul beszélt,
mert mindegyik fél nagyon képviselt valamit. A Bánk Bán ugye a szent koronát, a
millenniumi zászlókat és a nagy magyar nem is tudom mit, a Pa-Dö-Dö pedig a
liberalizmust és a nyugati piackultúrát képviselte. Az egyik műsor producerének oda
kellett volna mennie a másikhoz, és azt kellett volna mondania minden politika nélkül:
"Ide figyelj, ez rosszul lett szervezve, valamelyikünk műsorát át kell tenni." De
ahogy Koltai Gábor sok millió magyar jogosan felbőszült képviselőjeként odament,
arra már csak az a válasz jöhetett, hogy röpül a pofon, utána meg a szemüveg. Itt már
mindenki valamilyen frontnak a képviselője, zászlóvivője, vagy aki még nem, az
eszeveszettül riszálja magát, hogy az lehessen.
– A Heti Hetesre visszatérve, miért gondoljátok úgy, hogy trágárság nélkül
a szövegek nem lennének elég jók, elég húzósak, vagy hogy a poénok nem ülnének?
– Én nem vagyok igazán híve a trágárságnak, de valahogy úgy alakult a műsor,
hogy mindnyájan úgy beszélünk, mintha otthon lennénk.
– Két órája beszélgetünk szinte mindenről, de még véletlenül sem
ejtettél ki egyetlen nyomdafestéket nem tűrő szót sem, pedig otthon vagy.
– Hát
akkor nem tudom. Lehet, hogy csak mi gondoljuk, hogy az emberek
otthon úgy beszélnek, lehet, hogy csak az ő vélt igényüknek próbálunk megfelelni.
– Kimondva vagy kimondatlanul van valamilyen vezérlő elv, ami mentén halad a
műsor?
– Éppen most volt egy megbeszélés arról, hogy a választások előtt filozófiát
kell váltani és választani.
– Milyen filozófiát?
– Nyilván a kormánykoalíció kerül leginkább célkeresztbe, de hogy ezzel
ne toljuk túlságosan az ellenzék szekerét sem, erre én kitaláltam azt a szlogent,
ami mentén a választásokig viszszük a műsort: "Bukjon bele a kormány, de Isten őrizz,
hogy győzzön az ellenzék."
– És akkor
mi a megoldás?
– Az lesz majd a poén, a geg, amit mi megoldásként javasolni fogunk, de ebből
az alapállásból kell indítanunk.
– Magánemberként is ennek alapján fogod bedobni a voksodat?
– Igen, biztos, hogy egy kis pártra fogok szavazni, még akkor is, ha nem jut
be a parlamentbe. De várjuk meg a végét, furcsa dolgok történhetnek még a választásokig,
roppant furcsa dolgok.
– Hogyan tudnád definiálni önmagad?
– Bizonyos kérdésben baloldali vagyok, bizonyos kérdésben liberális,
sokszor meg konzervatív.
– Félreértettél, nem politikailag gondoltam. Mit tartasz hivatásodnak, tehát
minek tartod magad leginkább: rendezőnek, műsorvezetőnek, színházigazgatónak, közéleti
személyiségnek, vagy színésznek, netán bohócnak?
– Azt gondolom, én egy bohóc vagyok, egy ripacs, egy pojáca, és mondom a véleményemet.
Vannak nálam okosabb pojácák, de vannak butábbak is. Azt hiszem elég olvasott, tájékozott
pojáca vagyok, aki bizonyos erkölcsi korlátok között – apámtól örököltem, nem
sajátom – mérlegelek, és ezen belül tévedek, de találok is. Nem vagyok forradalmár
személyiség? ember, interpretátor vagyok, és rengeteg elemből vagyok fölépítve.
– Mik ezek az elemek?
– Sok-sok hatalmas személyiség rám gyakorolt hatása. Alapvetően színházrendezőnek
tartom magam, ezt tartom a legfontosabbnak. Ha ebből meg lehetne élni úgy, ahogy én
gondolom – tehát, ha el tudnám tartani a gyermekeimet, feleségemet, a nekem megfelelő
szinten –, akkor csak azt csinálnám. Legutoljára erről mondanék le, persze nem
vagyok biztos benne, hogy erről szól a predesztinációm. De ki mondhatja el ma
Magyar-országon, hogy jó helyen van? Nem tartom magam egyébként a közélet semmilyen
faktorának, ha mégis úgy tűnik, hogy az vagyok, az a közélet torzultságát jelzi.
Ebben igazuk van azoknak, akik engem nem szeretnek, merthogy föl van fújva, túl van
ragozva XY szerepköre, hatása. Csakhogy ez a miniszterelnökkel kezdődik, és a pojácákon
is lecsapódik. A miniszterelnök szerepe is túlpolitizált, bejön a szobámba, belebeszél
a magánszférámba, a hitembe, gondolataimba, kilopja a pénzt a zsebemből, és odaadja
a barátainak. Ezért én meg beleszólok az ő életébe, még a legintimebb részébe
is. Holott ennek nem szabadna így lennie. A közélet egy bizonyos szegmensében csak
annyit kellene foglalkozni a politikával, amennyiben sorsdöntő kérdésekben az én
tizedmilliomod véleményem számít. Ehelyett ott rágom a nyálamat a televízióban
azzal a pár emberrel... hát, kérem szépen ez nem művészi munka, ez közharc.
– Merthogy?
– Csak tessék elképzelni, mi lenne, ha most szocializmus lenne, és a
fideszesek kerülnének hatalomra
központi bizottság
egypárti diktatúra
plusz
a fideszes mentalitás.
– Mi lenne?
– Ezt mindenkinek a fantáziájára bízom.
– Mi hiányzik számodra legjobban az utolsó tíz évből?
– A nagyvonalúság, az elegancia és a megbocsátás. Mellesleg én a klérust
teszem felelőssé ezért a tíz évért.
Visszamegyek 90-91-92-re. Ha akkor a papság nem rögtön a javakat, az ingatlanokat, az
iskolákat követeli vissza, hanem igét hirdet és az irgalmasságról, bűnbocsánatról,
együttérzésről beszél, akkor talán mára a közéletben a prioritások, a hangsúlyok
is máshová kerültek volna. Isten igéjét kellett volna hirdetniük, nem pedig
anyagilag rehabilitálni magukat. Amíg a kórházban élve elrohadsz, mert nincs, aki
kivegye alólad az ágytálat, addig ne költsenek tűzijátékra, koronasétáltatásra,
körmenetre százmilliókat. A kisfiam múltkor kórházba került, és tőlem a két ápolónő
nem fogadott el pénzt. Így tüntettek. A maguk módján. Közben meg éhen halnak. Elképesztő,
hogy egyes hivatások státusa hogy eltűnt. A legrémesebb időkben is a tanító tanító
volt, a jegyző jegyző, a pap pedig pap. A színész akkor is a társadalom eleje volt,
az orvos akkor is a társadalom eleje volt. Az lehetetlen állapot, hogy az orvos arra bazírozzon,
hogy milyen vastag borítékot nyomnak a zsebébe, lehetetlen, hogy eszerint viselkedjen,
gyógyítson, gondolkozzon. Nem csoda, hogy az emberek beülnek a kocsmába és hülyére
isszák magukat. Csakhogy ez nem megoldás. Akartam például ide a kertbe építeni egy
uszodát – életemnek egy régi álma volt ez –, most megtehetném, de nem teszem,
mert nem tudnék jó érzéssel lubickolni benne, miközben velem szemben és körülöttem
a nyugdíjasok 18 ezer forintból élnek, sőt a falu jelentős része így él. Pedig
senki nem szólna nekem egy rossz szót sem, mert szeretnek.
– Téged nem lehetne megvásárolni? Illetve, ha mégis, mennyiért?
– Nem próbáltak még idáig, hála a jó Istennek, pedig kíváncsi lettem
volna – például Nyíregyházán –, hogy mennyit érnék nekik, ha korrumpálni akarnának.
Valószínűleg érzik rólam, hogy nem tudnának annyit fizetni, amennyiért mást mondanék,
mint amit gondolok. Tegnap kaptam valakitől egy e-mailt: "Milyen jogon akarom elszámoltatni
a kormányt a tűzijáték összegéről, mikor én is hatalmas összeget veszek fel a tévétől?"
Hát azon a jogon, hogy a tűzijáték olyan közpénzekből megy, amiben az én nem kevés
adóm is benne van. Emiatt igen is számon kérhetem, hogy hány pedagógusnak vagy ápolónőnek
a fizetését tudták volna fölemelni. Engem viszont multik fizetnek a profitjukból, és
ez nem közpénz. Engem Gyárfás Tamás, az RTL-nél pedig Gyöngyösi Bence fizet abból
a haszonból, amit a mosópor- és fogkrémreklámok behoznak nekik.
– Hogyan ismered fel az olyan kívülről jövő szándékokat, amelyek
tulajdonképpen a lelkiismeretedet akarnák elaltatni, vagy elhomályosítani? Azaz hogyan
tartod karban – hogyan tartod frissen – a lelkiismereted, mi ad hitelt a szavaidnak?
– Azt hiszem szörny?bb ítélőszék nincs, mint az embernek a bensője. Nézd
meg például ezt az egész kádári sorsot. Hogy ez az ember mit hordozott magában
harminc évig, az az utolsó beszédében benne volt. Ennél nagyobb büntetés, minthogy
valakinek a saját győzelmébe vetett hite az utolsó pillanatban összeomlik, és élete
végén azt kell, hogy mondja félig megzavarodva, hogy hazudtam, gyilkoltam és a rám mért
büntetés az, hogy elenyésszek, szörny? halál. Szétesett aggyal önmaga által megalázva
be kellett látnia, hogy vesztett. Tehát én azt gondolom, kérdésed első felére válaszolva,
hogy helyettem az Isten mindent elvégez. Én soha nem toroltam meg azt, amit ellenem vagy
szeretteim ellen elkövettek, mindig elvégezte helyettem a Teremtő. Mindig. Sőt, ahányszor
erényesen viselkedtem, megkaptam a jutalmam, és mindahányszor mocskosan vagy bűnösen,
megkaptam a büntetést. Egyetlen olyan mozzanata nem volt az életemnek, ami ez alól kivétel
lett volna.
S hogy van-e hitele annak, amit mondok, fogalmam sincs. Azt tudom, sokszor voltam, ha nem
is elvakult, de mindenesetre ellenőrizetlen. A saját portámon szeretnék rendet
tartani, a gyermekeimmel, a hitvesemmel, a szeretteimmel való viszonyban kell ellenőriznem
a lelkiismeretemet, a hitelemet. Megtettem-e mindent, figyeltem-e rájuk? Ausztráliában
él a legidősebb unokatestvérem, egy sebész főorvos. Évekkel ezelőtt három hétig nála
voltunk. Minden este, mikor elváltunk azt mondta: "Ugye, finom nap volt ez a mai?"
Minden este elmondta, és nem értettem miért. Aztán rájöttem. Neki minden este el
kell számolni az eltelt nappal.
– Ki felé kell elszámolnia?
– Önmaga felé, talán a Teremtő felé, hogy ez a nap sem volt értelmetlen,
hasznavehetetlen, ma is megtettem, ami tőlem tellett, ma is érdemes volt élni. A
lelkiismeretet, hitelességet, értékeket inkább efelé keresem. Például nem tudom áldani
eléggé az Istent, hogy a gyermekeim egészségesen ébrednek föl minden reggel, és
ezek értékek.
– A színházzal hogy vagy mostanában?
– Ami ugye most van, az mindenkinek rossz, színésznek, igazgatónak, rendezőnek.
Hat év alatt a két legkarizmatikusabb, legérzékenyebb színésze halt meg a nyíregyházi
színtársulatnak, amit vezettem. Szigeti Andris öngyilkos lett, Kerekes Laci meg 38 évesen
egyszer csak eldőlt. Infarktust kapott. Talán ők élték át legjobban azt az esélytelenséget,
anyagi-egzisztenciális kirekesztősdit, osztályharcosdit, amiben mostanában élünk.
– Nem tudtál volna nekik segíteni, mondani valamit?
– Mit tudtam volna mondani? Hogy jövőre eljátszod a Hamletet, utána meg a
Mamletet? És akkor mi van? És akkor ki tudja majd fizetni a gázszámláját, vagy akkor
fog tudni lakást venni magának? Akkor talán nem ugyanabban a szétfoszlott bélés?
tornacipőben fog járni? De, ugyanabba fog járni, mert abból a pénzből ennyi futja.
Vagy színházat csinál az ember, vagy kuplerájt.
Sok mindenért harcoltam eddig, nemcsak a színház tájékán, sok mindent tettem és sok
mindenben tévedtem. Mostantól szűkebb körben szeretném az életemet élni, az időmet
tölteni. Nem akarok már fogadásokra, színházi premierekre járni, nem akarok már ott
lenni a kuratóriumokban sem. Minek. Annyi valóban fontos dolog van, a fiamnak most nyílik
ki az értelme, a kertben is nyílik az őszibarack, érik a szőlő. Mindezek ellenére
azt gondolom, hogy tökéletes egyensúly van a világban. Ott lehettem apám ágyánál,
amikor elköltözött, és ott lehettem a kisfiam világra érkezésénél. Tökéletesen
azonos volt a megérkezés értetlensége, riadalma apám eltávozásának értetlenségével.
Ugyanazon értetlenséggel, ahogy a gyerekem idejött és nem tudta, hova érkezett, én
sem tudtam, ő honnan jött, és apám, ahogy eltávozott, nem értette hova megy.
Mindkettőben volt valami megrendítően fenséges.
– Mivel telnek a napjaid, mikor nincs felvétel?
– Van egy kis műhelyem az alsó szinten – azt még nem mutattam meg –,
ahol szétszedem az összegyűjtött régi rádiókat, lámpát teszek bele, és világítani
fognak. Jópofák, és rádiónak már úgy sem jók. Én faragtam a kertkaput, képeket
is festek, bekeretezem őket, felteszem a falra. A teraszomról, a kertemből Zala
legszebb panorámáját látom. Elvagyok. Közben azért nézem a televíziót, és
–
és a Heti Hetesben visszabeszélsz nekik.
– Vissza. Ez a foglalkozásom.
2000. 10. 07. (IV/41)
