– Téged húszéves korodig Kupsa Jánosnak hívtak. Hogyan lettél Koós János?
– Ez egy erdélyi név, mi Erdélyből, föntről, Gyergyószárhegyről származunk. Ezt a nevet nem is én választottam, nekem semmi bajom nem volt a nevemmel akik először fölléptettek a Zeneakadémián, azok változtatták meg a tudtom nélkül. Még akadémista növendék voltam, mikor először meghívtak az akkori idők legnagyobb sztárjaival. Ez a névsor volt a plakáton: Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Bilicsi Tivadar, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Koós János. Én bementem balhézni az irodába, miért nem írják ki a nevemet, ha egyszer meghívtak. Nekem is ugyanakkora blokkom van, mint a többieknek. Mondták, hogy kiírták, ott van. Megint le-megyek, megnézem: látom Koós János. Visszamegyek, mondom, nincs ott. Mondják, ott van, hogy Koós, nem látom? De én Kupsa vagyok, mondom. Mondják, ilyen névvel nem lehet karriert csinálni. Mondom, hogyhogy nem lehet ilyen névvel, hogy Kupsa? És olyannal, hogy Psota, lehet? Így maradtam Koós.
– A névjegykártyádon a neved alatt ez áll: életművész. Semmi több. Meny-nyire tartod művészi munkának, feladatnak, egyfajta alkotásnak azt, ha az ember az életét, a hétköznapi életét egyszerűen csak boldogan megéli, harmóniában önmagával és a környe-zetével?
– Ne viccelj, ez a legnagyobb alkotás, a többi sokszor csak vala-milyen pótszer. Azt szokták mondani, az ember sorsa meg van írva, de ezt a regényt azért bőven lehet irányítani. Egy dolog kell hozzá, kétségtelen, sok szerencse. Az a tapasztalatom, ha megvan bennem az akaraterő, a vágy a cselekvésre, alkotásra, és ha van elég szorgalom – hacsak valami nagy baromságot nem csinálok, vagy nagyon rossz oldalra nem állok –, előbb-utóbb a szerencse is mellém áll. Nekem a szerencséből hatalmas adag jutott, próbálom is nagyon megbecsülni. Szeretnék vele jóban lenni a következő évtizedekben is. Egyik barátom azt mondta, öregem, a legfontosabb az egészség, a többit majd megvesszük valahogy. Hogy miből vesszük meg ezt a többit, ehhez kell sokat dolgozni. Szóval életművész
hát, igen. Nézd, nem volt olyan szilveszter, olyan hétvége, olyan év, olyan hónap az elmúlt évtizedekben, hogy ne dolgoztam volna. De közben én minden pillanatban az élet, a természet adta kincseket, örömöket kibányásztam, sőt kiköveteltem. Most, ha befejeztük az ebédet, kocsiba ülök, este Mosonmagyaróváron lesz előadásom. Hazajövök, holnap itt, Pesten lépek föl, aztán vasárnap reggel beülök a feleségemmel a lakóbu-szomba, és elmegyek Zalába Verebes Pistához, az ő vendége leszek két napig. Onnan továbbmegyünk Ausztriába – mivel kedden, szerdán szabad leszek –, még nem is tudom, hova. Sétálgatunk a hegyekben, a buszban majd főzőcskézünk, esetleg beülünk egy bécsi kávézóba egy cappuccinóra. Aztán hazajövünk és folytatódik a meló.
– Mióta élsz így?
– Most karácsonykor lesz negyven éve, hogy a szakmába léptem. 1960. december 25-én volt az első fellépésem a Zeneakadémián. (Akkor volt ez a Kupsa-Koós vitám, amit már említettem.) Ha nem csinálom ezt, elfáradok, de volt, hogy meg is betegedtem. Nem véletlenül az egyik legtemperamentumosabb nép számomra a legszimpatikusabb, az olasz. Hemingway azt mondta, Velencébe minden évben el kell menni. Hát
Én ezt megfogadtam. Az idén valószínűleg rá is duplázok, mert decemberben még egy-szer elmegyek. És soha nem szállodába, mindig lakóbusszal, így oda megyek, ott alszom, ahol én akarok. Rómában például a Colosseum mellett, Párizsban az Eiffel-torony alatt. Ehhez hozzátartozik, hogy nem vagyok egy konfliktuskereső ember. Most itt ülve is azt figyelem, mi az, ami összeköt veled, mi az, ami azonos, és nem azt, ami elválaszt. Ki merem mondani, nincs ellenségem. Irigyem lehet, hogy van, mert jól élek, de erről nem tehetek. Talán az egyetlen dolog a foci, amitől elborul az agyam. Ha most ide, az étterembe behoznának egy labdát, 63 évesen is fölállnék az asztaltól, és elkezdenék dekázni. Legfeljebb kidobnának. Persze, nem dobnának ki, csak úgy mondom. Azt hiszem, az elmúlt negyven év alatt nagyon sok embernek, sokfajta rétegnek lettem szimpatikus, illetve tudtam szólni hozzájuk.
– Ezért mit tettél, vagy mit teszel?
– Te,
semmit. Mindig van valami mondanivalóm mindenkihez, mindenkit szeretnék a keblemre ölelni, mindenkivel szeretnék egy jót viccelni, a rendőrtől a postáson át a Nobel-díjas tudósig. Ez már valószínűleg benne van az imá-zsomban. Ha például bemegyek egy ócska kocsmába inni egy fröccsöt, és odajön hozzám egy szakadt melós, és rekedt hangon odaszól: "Helló Jani, hogy vagy?" – válaszolok és megkérdezem: – És te hogy vagy? Ez olyan természetesen és őszintén jön belőlem, mint hogy levegőt veszek.
– Mennyire vagy hűséges típus?
– A családhoz feltétlenül, a Fradihoz is feltétlenül és a zenéhez is feltétlenül. (A cikkben majd persze a Fradit írd előre. – Koós nevet.) Sokan mondják, hogy időnként máshova költöznek, átrendezik a lakásukat, kicserélik a bútort. Én nem. Nem is fogok már elköltözni innen, ahol most lakom, még akkor sem, ha nyernék vagy kapnék ajándékba egy gyönyör? kastélyt egy hatalmas parkkal. Hűségesen ragaszkodom azokhoz a barátaimhoz is, akiket ismerek 40-50-60 éve.
– Ha a humort, a nevetést valahogy kivennénk az életedből, mennyi maradna belőled?
– Nem sok. Egy pesszimista, boldogtalan ember. Aki nem tud teli szájjal nevetni egy viccen, egy könyvön, egy sztorin, egy szituáción, annak valami nagy-nagy baj van az életében. Az beteg. Két nevetés után a világot, a problémáimat is másképp látom. Három nevetés után meg is tudom oldani.
– Te oboaművészként végeztél a Zeneakadémián. Aztán énekes, showman, aztán "televíziós mindenes" lettél. Sajnálod?
– Eszem ágában sincs. Én a gyermekkoromat a zene és a mozi bűvöletében éltem. A nagy Carusót tizennégyszer láttam az 50-es években. Aztán tizenkétszer láttam a Rigolettót, Tito Gobbi játszotta a bolondot, és Lollobrigida a Neddát. (Persze nem ő énekelte, hanem Maria Callas.) A hideg futkozott a hátamon már tizenévesen is, úgy énekeltek ezek a csodák. Beültem a moziba, az első sorba – arra volt csak pénzem –, és végighallgattam. Ezen nevelkedtem. Zenész akartam lenni mindig is. Apám meg azt akarta, hogy becsületes iparos ember legyek, amilyen ő is. Szobafestő volt, nagyon tehetséges. "Fiam, nem kéne ilyen bohócnak menned" – mondta, úgyhogy be is íratott a Földes Ferenc katolikus gimnáziumba. Ahonnan is én már szeptember végén önhatalmúlag átmentem a zenei gimnáziumba, persze apámnak nem mertem megmondani, akkora háta volt, mint egy kombinált szekrény, tenyere meg, mint egy péklapát. Mikor néha adott egy pofont, puff, és vittem ajtót-ablakot. Mikor jött az első szülői értekezlet, kikötötték az iskolában, hogy az apukákat hívjuk be, ne az anyukákat. Odaálltam elé: "Apa, szülői értekezlet lesz, de ne a Földes Ferencbe menj, hanem a zenei gimnáziumba, ami ott van mellette" – és kirohantam a szobából. Így lettem zeneakadémista, oboa szakon. Beletörődött apám, aztán így lettem énekes is, akkor meg már büszke volt rám. Ilyen az élet. De ma is, ha beülök a kocsimba, mindig klasszikusokat és operákat hallgatok. Például a három tenortól (Pavarotti, Domingo, Carreras) minden felvételem megvan. Klasszikusok iránti szeretetem olyan nagy, hogy a gyönyör? szép rotweile-remet is úgy hívják, Wolfgang Amadeus Mozart.
– Azt mondtad, negyven éve járod az országot, a színházakat, a falvakat. Melyik fellépésed hagyta a legmélyebb nyomot benned?
– A 70-es évek elején Szenes Iván írt nekem egy számot, ami szintén nagy sláger lett, a "Nem vagyok teljesen őrült"-et. Ebben a dalban Napóleontól kezdve benne van a fél történelem. Ennek köszönhetően kapok egy levelet: "Kedves Művész Úr! Hallottuk az ön számát, ami nagy hatással volt ránk. Tisztelettel kérjük, jöjjön el hozzánk, és énekelje el." Aláírás: Mária Terézia, Ferenc József, Bonaparte Napóleon, gróf Nagybányai Horthy Miklós. Alatta egy telefonszám. Megnézem a levélpapír fejlécét, a hűvösvölgyi elme-gyógyintézet főorvosáé volt. Azt hittem, valamelyik kollégám viccelődik velem, szoktunk így marháskodni egymással. Felhívtam a számot. Az illető főorvos jelentkezett: Igen, kérem, a betegeim írták a levelet önnek, és ha szakítana egy délutánt, és eljönne hozzánk
! Elmentem. Az ottani színházteremben – soha nem fogom elfelejteni – az előttem lévő produkció egy zongoraművész fiú, egy ottani, bent lakó ápolt volt. Már a zongorához is úgy ment oda és úgy ült le, hogy nem tudtam nem őt figyelni. Elkezdte játszani Liszttől a Szerelmi álmokat, de valami elképesztően szépen. Az áradó romantika és a dinamikus élet számomra zongorán így még soha nem jelent meg. Hirtelen abbahagyta, és elkezdte mondani:
"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
még zöldell a nyárfa az ablak előtt,
de látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt."
Fantasztikusan mondta. Aztán folytatta zongorán a Liszt-darabot, majd újra a Petőfit:
"Elhull a virág, eliramlik az élet
ülj hitvesem, ülj az ölembe ide!"
Így mondta végig a verset, és játszotta közben a Lisztet. Leny?göző volt és megejtő. Hát
én bizony megkönnyeztem. Csak Cziffra György vagy Latinovits voltak azok, akik hasonló élményt tudtak nyújtani. Utána következtem én. Egyet kért tőlem a főorvos úr, hogy az "őrültes" nótával várjam meg az ő intésüket, mert nem tudják, mit vált ki a betegekből. Az első sorban ültek az orvosok és az ápolók, mögöttük végig a betegek. A műsor vége felé intett a főorvos, elénekeltem a számot, ugyanúgy, mint az Erkelben, vagy mint vidéken bárhol. De itt olyan hatása volt, amilyen még sehol. Életem legdöbbenetesebb élménye volt, nem is beszélve az utána következő, egyenkénti gra-tulációkról. Volt, aki teljes királyi jelmezben, volt, aki benti ruhában és egy hosszú királyi palásttal, volt, aki benti ruhában és egy koronával a fején jött oda hozzám. Nemcsak gratuláltak és beszélgettek velem – hallatlan intelligenciával, komolysággal, teljes tájékozottságot mutatva az élet minden területén –, hanem ajándékokat is hoztak, amiket ők maguk csináltak ott bent. (Ezek művészi munkák voltak: egy kócsag fából, egy gyöngyökkel, üvegekkel díszített, rézből készült királyi korona.) Ezután kicsit el is bizonytalanodtam, hogy hol is van a határ egy normális, egy elmebeteg és egy művész között. Aztán egy életre szóló élmény volt a Latabárral való országjárás is. Nem untatlak?
– Dehogyis, ne hülyéskedj, megtisztelsz.
– Finoman fogalmazva sokszor nem az ország legelegánsabb helyein léptünk föl. Furcsálltam is nagyon. Egyszer aztán, mikor egy isten háta mögötti faluban, Budapesttől 300 kilométerre, egy ócska kis kocs-mában voltunk, megkérdeztem Latabárt: "Kálmán bácsi, nem érzi magát kellemetlenül, hogy egy ilyen helyen
". Nem is engedte, hogy végigmondjam. Nem oktatott ő ki, csak annyit mondott: "Fiam, a színház ott van, ahol én vagyok." És abban a pillanatban, ahogy kiállt ebben a kis kocsmában az emberek elé, az valóban operettszínházzá, operaházzá, de ha kellett, parlamentté változott, a kopott asztalokból meg elegáns páholyok lettek. Erre csak nagyon nagy ember képes. Minden egyes fellépését a legkomolyabban vette, ugyanolyan hittel, drukkal és felkészültséggel ment a legkisebb faluba is, mint az Erkel Színházba. Ezt próbáltam megtanulni tőle.
– És sikerült?
– Döntse el más.
2000. 12. 02. (IV/49)
